Majd mesélek az új játékomról, amihez marha sokat kell még tanulnom, hogy tényleg ki tudjam használni a tudását. Kezdésnek például le kéne kardozni a Cubase 4-et. Szóval amíg én harcolok, nektek egészségetekre.
(Az embed nem látszik feedben. Kattintani tessenek.)
“A csalás szuper súlyos fenyegetés. Sokkal fenyegetőbb, mint a kalózkodás” - nyilatkozta az IEEE Spectrumnak John Cook, a Steam vezető fejlesztője. Súlyos, végiggondolandó, és végül ipari idézőjelek közé helyezendő kiejelentés ez. Nem is tudtam neki ellenállni, megírtam az Origóra, amikor megjelent.
Most viszont, hogy magunk között vagyunk, érdemes végiggondolni, hogy hol igaz ez az állítás. Netkapcsolatot nem igénylő, egyjátékos módra kihegyezett programoknál például egyértelműen nem. Aki csal az csak magának rontja el vagy - a Mafia megnyerhetetlen autóversenyét felidézve - magának javítja meg a játékot.
Abban nincs okunk kételkedni, hogy többjátékos online játékoknál igaza van Cooknak. A Valve-nak nagy tapasztalata van ilyen programok üzemeltetésében, szerverek fenntartásában, és a csalók kiszűrésében. Az IEEE Spectrum cikk részletezi is, hogy mennyibe kerülhet a szűrőrendszer fenntartása, illetve elárulja, hogy a Steam kezdete óta húszezer gamert tiltottak el teljesen a Valve Anti-Cheat segítségével a játéktól.
A Cook-nyilatkozat arra is alkalmat ad, hogy Huizingát segítségül hívva elgondolkodjunk arról, miben más az online játékban elkövetett csalás és a hagyományos csalás. A holland történész a következőt írja a Homo Ludensben:
Az a játékos, aki a szabály ellen vét, vagy kivonja magát alóla, játékrontó. A játékrontó egészen más valami, mint a hamisjátékos. Az utóbbi úgy tesz, mintha játszaná a játékot és legalább színleg elismeri a játék varázskörét. Neki könnyebben megbocsátja a játszóközönség bűnét, mint a játékrontóét, hiszen ez magát a játékvilágot rombolja le. (p. 20.)
Az online shooter átverése abban különbözhet, hogy a játékrontás és a hamisjáték összemosódik. A csaló leleplezése nem jelenti a csalás végét, egyértelmű bizonyíték nincsen a többi játékos kezében, és esetleg hatalmuk sincsen a hamisjátékos kizárására. A szabályok betartását és a játéktér létrehozását a szerverek végzik, részben ők rajzolják fel a varázskört.
Az online lehetőségek ráadásul igazán érdekes kombinációkat állítanak elő. Nem tudom például, hogy játékrontónak számítsam-e azt a játékost, aki egy-egy szerver megbillent egyensúlyát felemlegeti. Szóval akinek nem tetszik az erősek vs. gyengék felállás. Annyiban jó lenne neki ez a kategória, hogy a játékrontó bármikor elmehet saját játékot, szervert, pályát indítani.
Think on this i must.
Nem, nem a meteorról lesz szó, hanem a Géniusz - az alkimista című magyar gyártású minisorozatról, aminek tegnap ment le az utolsó része az M1-en. A filmek nem hibátlanok - például a Géniuszban is van kortárskönnyűzenés éneklős jelenet, gáh - de szórakoztatóak annyira, hogy a háromszor ötven percet megérje rájuk áldozni. Egyedül a hitetlenséggel kell megküzdeni az első pár percben. Könnyebb elhinni, hogy az amerikai elnök által használt, a HMS Resolute expedíciós hajóból készült íróasztalban szabadkőműves titkok vannak, mint hogy a Zsolnayak alkimisták voltak. Ha ezen felülemelkedünk, akkor a magyar Da Vinci-kód, a pécsi Nemzet aranya működik.
“Szólni kell a Katedrálisnak, küldjenek intervenciósokat!”
Ami nekem igazán érdekes volt, hogy az M1-re készülő sorozatot bekapcsolták a legnagyobb magyar sci-fi történetbe. A Géniusz második részében már emlegetik a Katedrálist, az idő folyását ellenőrző szervezetet, később pedig fel is tűnik az intervenciósokat hozó Bíboros. A közös pont persze megvan a Mysterious Universe és a sorozat között, Fonyódi Tibor az. Sose hittem viszont, hogy így jut be a regénynek - az általam olvasott minta alapján - annyira nem jó, viszont a filmrevitelért síró MU világ a tévébe.
Miközben ülök a számítógép előtt, azt játszom, hogy ülök a számítógép előtt – nagyjából ezt a helyzetet bontja ki és írja meg Szedlák Ádám a Debreceni Disputa 2009/11–12-es számában. Az írás számítógépes hackerjátékokról szól, és még a magamfajta olvasóban is felkelti az érdeklődést, aki évek óta clean vagyok játék-ügyben. Mint kiderül, az egyik legjobb most is gyártott hackerjáték kivitelezője egy kolozsvári cég, az Exosyphen. És hogy mi lehet a játék egyik vonzereje, az is kiderül az írásból: a veszélyérzet, amely érzetként egyáltalán nem virtuális. „A játékos folyamatos döntéshelyzetben van, hogy megkockáztatja-e a lebukást (…). Biztonsági játékra nincs igazán lehetőség, a legtöbb pálya úgy van megtervezve, hogy csak kevés rossz döntést hozhat a játékos: ha folyamatosan túlbiztosított akciókat indít, képtelen teljesíteni a pályát. Az állandó veszély ugyanúgy beindítja az adrenalinpumpákat, mint az Uplink folyamatosan veszélyben lévő egzisztenciája. Sőt, ennél többet is tesz, rámutat, hogy a hackerszimulátor zsánerének változatos eszközei vannak, ha alapvető érzelmeket akar kiváltani.” (Szedlák Ádám: Játsszuk azt, hogy feltörtelek! 101.)
– írja Balázs Imre József a Reflexen, a Korunk szemléző blogján a Disputában megjelent cikkemről. Ilyen se volt még eddig, jól esik.
De tényleg, erre mit lehet mondani? Milyen dolgok meg nem esnek az interneten!
Tudomásomra jutott, hogy az interneten valaki(k) visszaél(nek) a nevemmel. Számos szélsőséges portálon, internetes újságokban és blogbejegyzésekben „Falusy Márton” név alatt jegyeznek írásokat, hozzászólásokat. Igaz, az én névhasználatomtól eltérően ipszilonnal szerepel a szerző, ám van, aki ennek ellenére azonosított vele. Előfordult, hogy az én fotómmal illusztrálták „Falusy” cikkét. Ahol tudok, helyreigazítási kérelemmel élek, de a világhálón nehézkes az efféle jogérvényesítés.
Ezúton is határozottan kijelentem, hogy nem vagyok azonos az interneten magát „Falusy Mártonnak” nevező szerzővel. Ha a nevemet használónak nyomára bukkanok, követelni fogom, hogy válasszon megkülönböztető toldatot/másik álnevet, mert az „y” nem elegendő. Ha kiderül, hogy az illető szándékosan él vissza a nevemmel, vele, valamint az érintett internetes fórumokkal szemben is jogi lépéseket teszek.
Budapest, 2010. március 2.
Falusi Márton
költő, a Hitel és a Magyar Napló folyóirat szerkesztője
A Szépirodalmi Figyelő - ne kérdezd - hírlevelében jött.
A gyárban annyira menő dolgok készülnek, hogy én csak ámulok. Múltkor a fotósok - igen, süt a nap, remélem lassan folytatják - hidas, hídmesteres sorozatába szerettem bele. Most azon csodálkozom, hogy Dömötör Ági milyen hangjátékokat és hangjáték készítőket fedez fel. A sorozat Vajnai Vilmossal kezdődik, Sanyival és Atesszel folytatódik, és én a helyetekben feliratkoznék a hangjáték címke feedjére, mert biztos nem itt van vége.
A linkek alatt cikkek és letölthető hangjátékok vannak. Én szóltam.
Tallózó, lehet nem rajtuk kéne leverni, de félrenyeltem, amikor a Metazinban ezt olvastam:
A számítógépes játékok többsége bugyuta ügyességi, rosszabb esetben erőszakos program. Újabban azonban egyre több humanitárius eszmeiséget képviselő kaland- és stratégiai játék jelenik meg a piacon.
A téma egyik problémáját a Metazin, és forrása az Independent is megtalálja. Majdnem. Ők abban látják a problémát, hogy nem lehet - jó emberként - belemerülni a Darfúr melletti vízhordásba, helyette az ember aggódik azon, hogy szegény afrikaiak. Az fel sem merül, hogy ezek a játékok valójában nem túl jók. Plakátnak, aktivizmusnak, az újmédia használatának - házi feldat: írj ide még két bullshitet - rendben vannak, de videojátékként nem állják meg a helyüket. A net pedig tele van profi tervezők munkáival, csiszolt mechnaikák, csinos grafikák várják a játszani vágyókat.
Persze sem a játékokon, sem az arról való íráson nem segít, ha a működő példákat, gamerek ezrei által tolt címeket egyszerűen bugyuta vacaknak tartjuk, mert nem akarnak semmit mondani.
