Skip to content

Hajó, hanem

Tettünk egy kört, linkblogolással indult minden - és Buddha lelke lebegett a vizek felett - és egyre inkább oda is térünk vissza. Nade inkább hajók, mert mostanában mindenhol hajók vannak. És esküszöm nem a nyár meg a Balaton közepén söröző ismerősök, hanem.

Lehet hajóban lakni. Ehhez nem csak az kell, hogy az ember egy folyópartot is tartalmazó városban éljen, hanem hogy átlátható legyen, mi kell egy lakóhajó üzemeltetéséhez.

Aztán volt egy sztori a BBC-n arról, hogy a Horst Wessel iskolahajót a világháború után hiphopp átnevezték The Eagele-re és most az amerikai partiőrség használja oktatásra. Van benne még szó mindenféle dealekről a szövetségesek között, meg egy tengerészről, aki nagyon nem akart náci lenni.

Tavaly februárban volt egy sztorija Tim Maughannek a világ hajózásáról, akkoriban vett részt az Unknown Fields kelet-ázsiai felfedezős túráján. A cikk azóta átszivárgott a The Verge-re is, de az eredeti helyről jobb érzés linkelni. Ugyanezen a túráról írta Dan W a Postcards from a supply chain sorozatot. Az is jó.

Közben Maciej Ceglowski összekalapozta a pénzt arra, hogy meglátogassa az Antarktiszt, amiről korábban is olyan mókásan írt. Gazs kérdése, hogy milyen érzés jómódú amerikaiak hobbiját támogatni tulajdonképpen teljesen jogos, az én 11 dolláromból is megy Ceglowski. Kutya kötelessége érdekesen írni.

Konténerhajós utazós a Sarah Royal cikke is, ő egy költözést valósított meg a legkevésbé kézenfekvő útvonalon. Mivel egyedül utazott, nem turistacsoportként, valószínűleg pontosabb a leírása a hajón való életről, mint bármelyik fenti cikk.

Crawlerbutaság

Kaptam egy aranyos levelet Flickren. Arról szólt, hogy a Creative Commons - Nevezd meg licences képemet felhasználták egy utazásos oldalhoz. Szépen fel van tüntetve a nevem, be van linkelve a forrás, tök elegáns az egész. Egy dolog csesződött el, a crawler nem értelmezte a képaláírást, ami a következő volt: “Salgótarján, ja nem, Genf”. Így most Tarjánhoz van rendelve a CERN amúgy tényleg hatvanasévekcsúnya épülete. Ez:

9270134435_99f75b9bd3_z

X-gerät

Egy hónapon keresztül rágtam magamat, hogy egyrészt akarok-e fényképezőgépet venni, másrészt milyet. Az elsőt Judit segített eldönteni, a másodikat meg akaratán kívül, de Tamás, aki a kezembe nyomott egy kölcsönkapott Fujit. (Mindkettőtöknek köszi!)

A Fujinak az volt az érdekessége, hogy mindene kéz alatt volt. Mint régen a Prakticán: jobb kéz idő, exponálógomb, felhúzó, bal kézen a blende és az élesség. A Fujinál, digitális gép lévén kicsit bonyulultabb, de még így is egyszerűen kezelhető úgy, hogy nem nézek fel a keresővől. Ezt az amúgy csodálatos Canon G11-em nem tudta teljesen. Persze csalás volt a dologban, a Tamásnál levő X-E1-en a Fuji nem túl olcsó 35 milliméteres, gyors/fényerős lencséje volt. Legalább van mire spórolni.

nyskajazz-1

Sötétben amúgy az X-E1 sem lát jól

Amíg a 35mm meglesz, viszonylag jól eljátszom a 16-50-es kitlencsével, ami ugyan nem fényerős, viszont egyébként szeretni való darab. Jó megfogni, használni, részben hozza a filmes-tükörreflexes élményt. Amiről persze akkor nem is tudtam, hogy az 1.8/50-es lencse maga a luxus, később ilyen nem lesz, vagy nem párezer forintért. Egyelőre nagyon élvezem, aztán majd mesélem tovább, ha lesz mit.

Dobok és kannák - Kaláka 2015

Csak megszeretjük a végére ezt az Egert. Nem mondom, jobb volt a Kaláka, amíg olyan terepen rendezték, aminek minden centijét - ideértve a sörfőzdéket is - ismerjük, de hát ha város romvár helyett ép várat akart…

A péntek utazgatással telt ezért csak a Zurgó és a Csík zenekar rémlik a napi programból. Az azért megint bebizonyosodott, hogy a Csík őrületesen jó, akkor is, amikor nem Kispál meg Quimby feldolgozásokat játszik. Csík János pedig egészen lehengerlően kedves ember, igaz, ezt azóta tudjuk, amióta a régi Zöld Pardonban másfél óra beállás után mindenki nevében elnézést kért, hogy hát ez most így fog szólni, majd adtak egy remek (és tényleg közepesen szóló) koncertet.

Szombaton viszont végig ott voltunk, különösen, hogy nekem még stopot is sikerült fogni a Szépasszony völgyből a várig. A napkezdő Romungro későbbi időben is megállta volna a helyét. Hatalmas lelkesedéssel, szeretettel csináltak koncertet, és sokkal jobban szóltak, mint amit a cédéjük - Spotifyon fent van! - alapján várni lehet. Van is egy nagy kérdés ebben, hogy a népzenét játszó bandák miért csinálnak stúdióalbumokat, ritkán szólnak úgy, ahogy élőben. Akkormeg?

kalaka_1

MÉZ koncerten többször voltam már, nagy meglepetés azon túl nem volt, hogy egyre skótabbul néznek ki. Viszont jó volt hallgatni a lényegében ismerős műsort. A kedvenc számom tőlük még mindig egy angol dal. Többé-kevésbé.

Hasonlóan ismerős élmény volt a Vents D’est koncert is. Miqueu Montanaro fellépései akkor igazán jók, ha van ideje sztorizni, beszélgeni a közönséggel, ott lenni közöttünk - pár éve az A38-on pont ez történt. Persze volt, hogy meg tudta ezt csinálni fesztiválkoncerten is. Az egyik diósgyőri kalákán a közönség közül állt fel, furulyázva felsétált a színpadra, és a végén még háromszólamú kórust is szervezett a népből. Erre most nem volt idő, így csak egyszerűen remek zene szólt.

kalaka_3

A nap itt majdnem véget is ért, egy lakodalmas Balkan Fanatik koncert alatt mindenféle söröket és unikumokat kezdtünk venni, hogy elűzzük a vihart. De! Volt még egy Besh O Drom koncert. Ennek a bandának a koncertjeire pedig annyit jártunk anno, hogy volt olyan Művészetek völgye galéria, ahol mi voltunk az illusztrációs anyag. Valószínűleg azért, mert Lajos egyedül üvöltözte vissza őket. És kiderül, hogy még mindig tudnak bulit csinálni. Eleve megjelent a színpad előtt a nép, hívni sem kellett őket. Pettik Ádám pedig ütötte a kannadarbukét, ugrált, mosolygott, és kész volt a nap.

kalaka_2

És akkor a harmadik nap rögtön a fesztivál egyik nagy felfedezettjével - ez itt most azt jelenti, hogy amúgy tavaly ősszel végigturnézták az országot, csak nem tűnt fel, a Nakaira zenekart, amiből alakult a projekt, meg ismerem - az Oi Dipnoi nevű szicíliai bandával indult. Őket egyrészt azért szerettük, mert nagyon érdekes cajonos, bodhrános, tangóharmónikás világzenét játszottak, másrészt mert egy csodálatos jézusarcú srác ült a harmónika mögött, harmadrészt meg mert a koncert alatt és utána a CD-k dedikáltatása közben kiderült, hogy ultrajófejek. Dani még azt is hallotta, ahogy Kaláka koncerten kiabálják, hogy nandu. Amúgy két napra rá a Szimplában adtak egy még jobb koncertet. Szeretet van.

kalaka_5

A meglepetés viszont az volt, hogy a furcsa westernruhákat viselő idősebb arcokból álló Rodeo Country and Bluegrass Band - akik amúgy magyarok - mennyire király koncertet csinált. Semmit nem vártam, inkább alt-countryt hallgatok, mint igazit, ehhez képest sörért nem volt kedvem elmenni míg játszottak. Az meg a cseresznye a süti tetejére, hogy az utolsó szám alatt a drótnélküli mikrofonnal felszerelt hegedűs elindult és a közönség között ülő összes gyereket meglátogatta, mint valami bluegrass mikulás.

kalaka_4

Végül pedig Kaláka, akiket idén már hallottam a Könyvfesztiválon, de ott gyerekbarát programot toltak, nem olyat, amiben Radványi Balázs önfeleden üvöltözi, hogy dögölj meg te büdös lábszagú disznó. Sokkal jobb ez így. Pláne, hogy az első sorban így is gyerekek voltak, háromszor tapsolták vissza a zenekart.

A keddi Oi Dipnoi koncerten összefutottam egy sráccal és a barátnőjével, aki ismerős volt a fesztiválról. Megbeszéltük, hogy ha máshol nem, jövőre Egerben úgyis összefutunk. Hát így.

Hírlevél helyett  #1

Írtam már egyet-kettőt ilyen ami a csövön kifér jelleggel. Aztán rájöttem, hogy ez itt is lehetne.

Biztos láttátok, hogy meghalt Vinnie Musetto, aki a New York Post címszerkesztője - eleve van ilyen! - volt, és ő adta minden idők legfaszább címét: “Headless Body In Topless Bar”

A New Yorker szerencsére végiglinkeli az összes jobb nekrológot, úgyhogy elég azt átküldenem.

Erről az jutott eszembe - hogy egyrészt a héten halt meg egy erdélyi tanárember, akit csak Imre bácsiként ismertem, és gyalog ment haza a világháborúból Csíkba, amikor vége lett, de ez csak úgy tartozik a történethez, hogy itt egy sztori, amiből a lényeget nem tudom - hogy a nekrológírás annyira külön művészet, hogy rendes helyeken válogatnak is a halottakból. A Telegraph nekrológjai például egészen csodálatosak. Az autóversenyző nem-PC readingi hercegnőt asszem mutattam már. Ha nem, akkor kellett volna. Egy fél napig egyáltalán nem híres, de érdekes emberekről olvastam utána.

Persze őrült - és amúgy viszonylag halott - angolból nem ez a jó grófnő a kedvenc, hanem valószínűleg az ördögi Jack Churchill, aki úgy vágott bele a világháborúba, hogy volt nála íj, kard és duda. Neki tulajdonítják a mondást, hogy “any officer who goes into action without his sword is improperly dressed.” Mondjuk ilyen őrültből van egy cikknyi. Valahogy a többségük brit.

És ha már nekrológ, a jó John Naughton - aki a saját jogán is remek ember, csak azért nem ő írta a legjobb könyvet az internetről (kettő is van neki A Brief History of the Future és From Gutenberg To Zuckerberg), mert azt John Standage írta és a távíróról szól - egyszer idézte a The Economist nekrológíróját arról, hogy hogyan készül egy cikk. Ha csak egy cikket olvastok el ma, akkor mi a fenének linkeltem be a többit.

Anime és Hitler harckocsizói

Lassan lehetne egy sorozat is katonai vándordallamokból. Mindenesetre az egyik Feminfó cikk - Így kerültek válságba a hagyományos férfi értékek - teljesen elgazosodott, szomorú kommentjei között került elő a lenti dal.

Nem is teljesen értem, hogyan kapcsolódik a hagyományos férfi értékekhez egy ilyen szép, kolonialista hátterű szervezet, de mindegy is. Mert sokkal érdekesebb, hogy a dallam valahonnan teljesen máshonnan jön már megint. Aki látta A halál ötven óráját - ami elvben az ardenneki német offenzíváról szól, gyakorlatban meg nem nagyon hasonlít rá - annak beugorhat, hogy Hessler ezredes gyerekkatonái is ugyanezt a dallamot éneklik az ütközet előtt. A dal pedig a Panzerlied, ami azért kerülhetett bele az 1965-ös filmbe, mert csak a birodalom hadseregéről meg dicső halálról szól, nincs benne náculás.

Aztán a dalból lett ez meg az. A wiki szerint olasz motorizált alakulatok, dél-koreai harckocsizók, a fent már emlegetett francia légiósok, és ami a legnehezebben kezelhető, a namíbiai németek is felhasználták a dalt. Az utóbbi verzió a Südwesternlied, egészen borzasztó már-már sramlis-funkys feldolgozások is vannak belőle.

De a legjobb még hátra van. A dal feltűnt a Girls und Panzers animében, ami egy olyan unverzumban játszódik, ahol a tankcsata bevett küzdősportnak számít a gimis lányok körében. Legalább a levegőn vannak ugye, ahelyett, hogy World of Tanksot játszanának.

Bálnák és ufók

Kedves naplóm lesz, de ez az egyetlen megközelítés, ahogy végig lehet linkelgetni mindent. Olyan hét van mögöttem, hogy még.

14049180454_1af9377704_z

Az egész Kristóf Veronikával, a Sea Shepherd - ők kúrogatják a japán tudományos bálnavadászokat az Antarktisz térségében - Steve Irwin hajójának magyar szakácsával kezdődött. Vele még az előző hét szombatán ültem le beszélgetni, csak aztán elkezdett szétcsúszni a téridő, és így egy héttel később lett belőle cikk: “Senki nem fog helyettünk a bálnák és a szigony közé állni”.

Aztán valamikor Skype-on beszélhettem Björn Bolstaddal, aki annak a norvég iskolának az igazgatója, ahol egyrészt feloldották a szigorú tárgyközpontú oktatást negyven éve, másrészt kitartottak emellett. Ő a Brain Bar Budapesten vett részt egy olyan kerekasztalban, amiről teljesen lemaradtam. Kész szerencse, hogy előzetes interjú volt, így kint van a cikk, aminek az a címe, hogy A jegyek csak akadályozzák a tanulást.

hb-150605-004-jpg.inbox1323x882

Ezek után három nap Brain Bar jött, két újabb interjúval. Az első már kint van, az XPrize nagyon optimista nagyon csillogószemű és amúgy rendkívül jóarc igazgatóhelyettese, Eileen Bartholomew mondta el, hogy találnak ki új díjakat, mi van, amikor megelőzi őket a technológia, és mi az emberiség jövője. Próbáltam én vissza-visszarángatni a földre, de nem sikerül. Az a címe, hogy Össze fogunk olvadni a gépekkel.

Másnap pedig, ez még nincs kint és csak munkacímem van hozzá - Lehet, hogy ki kell lőni az öregeket az űrbe - Steve Fullerrel beszélgettem transzhumanizmusról és társadalmi problémákról. Ha kiélesedik belinkelem.

(Fotó: John Lewis / Flickr CC-BY, Hirling Bálint / VS.hu)