Skip to content

#123609 (b mint bismarck)

A Tirpitz sztorija amúgy jobb, de arról nincs dal.

Az agyméret és a butaság összefüggése

Remek előadás, különösen a delfines vonal!

Vetület

elcsuszott terkep

A majdnem teljesen jó, de aztán mégsem - akinek jónak tűnik, Szegedet keresse - térképnek az a titka, hogy még véletlenül se ellenőrizzük, hogy a megfelelő vetületben van-e az adatunk. Ezzel átlagosan negyedévente megszivatom magamat, és ilyenkor mindig újratanulom, hogy a Qgis-ben hol van a mentés másként (Layers!) menüpont.

Az adat amúgy a hihetetlenül zseniális OpenStreetmapről van, puszira adnak az embernek járási, kerületi, kistérségi, megyei térképet. Csupa olyasmit, ami akár közadat is lehetne, de ahogy tudom nem az.

Magyar-japán közös határ

Print

Tiencsin nevét most éppen azért ismeri mindenki, mert nagyjából a teljes Mengyelejev-féle periódusos rendszer felrobbant, elégett és a légkörbe került ott az elmúlt héten. Van viszont egy történelmibb vonatkozása is számunkra. A legendás, a széljobberek kigúnyolására használt magyar-japán határ ugyanis ebben a városban húzódott. Na nem hosszan, az osztrák-magyar és a japán kereskedőkolónia között volt maximum pár méternyi, és ott is a Hajho-határfolyó tesítette meg ez.

A koncessziós zónára az 1900-as bokszerlázadás leverése után tett szert a monarchia. Túzottan nagy erőkkel (négy cirkáló és néhány száz haditengerész) ugyan nem vettünk részt a nyolc nagyhatalom által indított nemzetközi kontingensben, de legalább ott voltunk. A Hadtörténeti Múzeum előtt látható is két, hadizsákmányként hazahozott kínai ágyú. Arról, hogy mégis mire volt jó a zóna, a Falanszter írt pár éve kimerítően.

És hogy a magyar-japános poén - mert azért nem több, na - teljes legyen, a koncessziós területet egyrészt akkor vesztettük el 1917-ben, amikor Kína hadat üzent a központi hatalmaknak. Másrészt az osztrákok az 1919-es saint-germaini békeszerződésben, a magyarok pedig az 1920-as trianoni békeszerződésben lemondtak a követelésükről. Szóval édes Erdély és édes Tiencsin…

Szórakoztató folytatás, hogy a Bokszer Jegyzőkönyvben foglaltak, a japánok fickós hozzáállása és egyéb dolgok miatt Tiencsinben tör majd ki 1937-ben a második japán-kínai háború, aminek két év múlva lesz a hetvenedik nyolcvanadik évfordulója. Nagyon érdekes lesz figyelni a megemlékezéseket és nyilatkozatokat.

(A kép forrása a Wikimedia Commons, elég nagy ahhoz, hogy poszterméretben nyomtatható legyen. Csak mondom.)

Hajó, hanem

Tettünk egy kört, linkblogolással indult minden - és Buddha lelke lebegett a vizek felett - és egyre inkább oda is térünk vissza. Nade inkább hajók, mert mostanában mindenhol hajók vannak. És esküszöm nem a nyár meg a Balaton közepén söröző ismerősök, hanem.

Lehet hajóban lakni. Ehhez nem csak az kell, hogy az ember egy folyópartot is tartalmazó városban éljen, hanem hogy átlátható legyen, mi kell egy lakóhajó üzemeltetéséhez.

Aztán volt egy sztori a BBC-n arról, hogy a Horst Wessel iskolahajót a világháború után hiphopp átnevezték The Eagele-re és most az amerikai partiőrség használja oktatásra. Van benne még szó mindenféle dealekről a szövetségesek között, meg egy tengerészről, aki nagyon nem akart náci lenni.

Tavaly februárban volt egy sztorija Tim Maughannek a világ hajózásáról, akkoriban vett részt az Unknown Fields kelet-ázsiai felfedezős túráján. A cikk azóta átszivárgott a The Verge-re is, de az eredeti helyről jobb érzés linkelni. Ugyanezen a túráról írta Dan W a Postcards from a supply chain sorozatot. Az is jó.

Közben Maciej Ceglowski összekalapozta a pénzt arra, hogy meglátogassa az Antarktiszt, amiről korábban is olyan mókásan írt. Gazs kérdése, hogy milyen érzés jómódú amerikaiak hobbiját támogatni tulajdonképpen teljesen jogos, az én 11 dolláromból is megy Ceglowski. Kutya kötelessége érdekesen írni.

Konténerhajós utazós a Sarah Royal cikke is, ő egy költözést valósított meg a legkevésbé kézenfekvő útvonalon. Mivel egyedül utazott, nem turistacsoportként, valószínűleg pontosabb a leírása a hajón való életről, mint bármelyik fenti cikk.

Crawlerbutaság

Kaptam egy aranyos levelet Flickren. Arról szólt, hogy a Creative Commons - Nevezd meg licences képemet felhasználták egy utazásos oldalhoz. Szépen fel van tüntetve a nevem, be van linkelve a forrás, tök elegáns az egész. Egy dolog csesződött el, a crawler nem értelmezte a képaláírást, ami a következő volt: “Salgótarján, ja nem, Genf”. Így most Tarjánhoz van rendelve a CERN amúgy tényleg hatvanasévekcsúnya épülete. Ez:

9270134435_99f75b9bd3_z

X-gerät

Egy hónapon keresztül rágtam magamat, hogy egyrészt akarok-e fényképezőgépet venni, másrészt milyet. Az elsőt Judit segített eldönteni, a másodikat meg akaratán kívül, de Tamás, aki a kezembe nyomott egy kölcsönkapott Fujit. (Mindkettőtöknek köszi!)

A Fujinak az volt az érdekessége, hogy mindene kéz alatt volt. Mint régen a Prakticán: jobb kéz idő, exponálógomb, felhúzó, bal kézen a blende és az élesség. A Fujinál, digitális gép lévén kicsit bonyulultabb, de még így is egyszerűen kezelhető úgy, hogy nem nézek fel a keresővől. Ezt az amúgy csodálatos Canon G11-em nem tudta teljesen. Persze csalás volt a dologban, a Tamásnál levő X-E1-en a Fuji nem túl olcsó 35 milliméteres, gyors/fényerős lencséje volt. Legalább van mire spórolni.

nyskajazz-1

Sötétben amúgy az X-E1 sem lát jól

Amíg a 35mm meglesz, viszonylag jól eljátszom a 16-50-es kitlencsével, ami ugyan nem fényerős, viszont egyébként szeretni való darab. Jó megfogni, használni, részben hozza a filmes-tükörreflexes élményt. Amiről persze akkor nem is tudtam, hogy az 1.8/50-es lencse maga a luxus, később ilyen nem lesz, vagy nem párezer forintért. Egyelőre nagyon élvezem, aztán majd mesélem tovább, ha lesz mit.