Skip to content

Note To Self: Transmission

Ez a blog egyre inkább jegyzetté válik. Akit az érdekel, mit csinálok a Rakasz nevű hírlevelemmel jár jól.

Sajátkezűleg tapasztaltam meg, hogy két projekt között különbséget lehet tenni a dokumentáltság alapján. Az amúgy nagyon remek Fonz Fun-Plug (FFP) nettó szívásnak bizonyult, az Entware projekt pedig végül kihúzott a szarból. De kezdjük az elejéről.

A hálózati merevlemezem (NAS) nem támogatott egy ideje, azaz nem jön hozzá frissítés, plusz szoftver, aggódó telefon anyutól, hogy jól van-e. Ez mindaddig nem zavaró, amíg valamelyik komponensben nem találnak hibát. Esetemben ez a Transmission torrentprogram volt, így az addig torrentezésre is használt hálózati lemezemet egyszer csak kitiltották az összes torrentoldalról, mert a program sebezhető verzióját futtatta.

Zárójel: miért torrentezik még bárki? Válasz: mert a Netflix - köszönöm, előfizető vagyok - kínálata elég gyatra. Ha a Vorosilov mesterlövészét szeretném megnézni, mert újoroszokat akarok látni, akkor a klasszikus Eddy Murphy-féle Amerikába jöttem nem jó helyettesítő termék.

Az opciók a következők voltak: 1, veszek egy hasonló tudású NAS-t nagyjából 40 ezer forintért, ami nem fejlesztés, csak újabb és emiatt jobb rajta a szoftver 2, alaposan megszívatom magamat. Nyilván a másodikat választottam. Ez azzal járt, hogy azonosítottam, hogy az FFP által felrakott Transmission melyik konfigurációs fájlról hazudja azt, hogy használja, és valójában melyikből olvassa be az adatokat. Majd mocorogtam még egy darabig az eszközön parancsorban, hogy végül feladjam az egészet. Tíz megnyitott, az én problémámhoz majdnem hasonló fórumból kellett volna összelegózni egy megoldást.

Ekkor jött az Entware, ami egy sokkal nagyobb szabású, többet ígérő, ágyúval verébre típusú megoldás. Kapunk egy fél Linuxot, aztán köpte Krisztus, csináljunk vele valamit. (Jó, nem árt még egy Dropbear a NAS-ra, meg egy Putty a gépünkre.)

Zárójel: valamelyik bölcs ember, talán Charles Stross, írta Twitteren, hogy az okoseszközök közös jellemzője, hogy a mélyükön egy sebezhető öreg Linux fut.

Mutatom mennyi az Entware help oldal, ami alapján meg lehet oldani a problémát: ennyi.

Station Ident

Véget ért a nagy projekt, amiben Fuchs Péterrel végigolvastuk és végigkommentáltuk a Neurománcot. Közeli olvasat sok kitérővel, kortárs művészettel, tárgykultúrával. Amikor elkezdtük akkor lett a regény harminc éves, és úgy gondoltuk négy alkalom elég lesz végigmenni a szövegen. Így, hogy a tizenhetedikkel zártuk le és kicsit sietve lett vége, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az első becslés némiképp pontatlan volt. A sörökkel tarkított alkalmak felvétele fent van az az Archive.orgon, mert egészen hihetetlen módon volt, aki végighallgatta őket.

Ide írok, amíg a blogon csak a monoszkóp megy

Vannak azok az időnként szembejövő érdekes témák, amiket az ember megír, ha egy szerkesztőségben dolgozik. Nem a mindennapi dolgok, nem a nagy sztorik, hanem azok az apróságok, amik csak úgy beesnek. Például, hogy amit nagy hidegként élünk meg, az csak egy kicsit melegebb, mint a januári melegrekord a Vosztok állomáson. Ja és hogy az unalmat ivással ütik el ott télen - most ugye nyár van -, ha elfogy a vodka, élesztőből és borsókonzervből főznek ööö dolgokat.

A blog nem pörög úgy, mint régen. Viszont pár éve iszonyatosan sok hírlevelet olvasok. A Meatspac.es-ből nem lett forradalom - nem is arról szólt, viszont remek embereket találtam ott -, a Tilde.clubból kimaradtam, az Ello van, de minek. A hírlevelek, azok viszont őrületesen mennek. (Majd írok egy listát.) Rövidre vágva: lassan negyed éve megy a hírlevelem. A neve Rakasz, azok a beeső izgalmas kis témák vannak benne, meg persze proletárforradalom és g10ellentüntetés. Itt lehet feliratkozni. Én nagyon élvezem, szóval egy darabig biztos lesz még.

“Nézzétek milyen zakót turkáltam!”

Sajna nem én, ha én találtam volna, akkor is elmesélném, de ez másvalaki sztorija. A Cutter And Taylor szabófórumba írt be egy szerencsés azzal, hogy tíz dollárért - azaz maximum két sör áráért - talált egy olyan zakót, amiben egy Savile Row-i szabó címe van belevarrva. Ugyan, mesélje már el, aki ért hozzá, mit lehet tudni róla!

A történet innentől internetes csoda: három-négy bejegyzés múlva megjelenit a 82 éves Peter Moore (elgépelt felhasználónévvel!) és nem csak a zakót tudja azonosítani a jegyzeteiből, de azt is elmeséli mikor és hol vitte a boltot. A zakót 31 éve varrta egy ügyfél számára, és kicsit sem lepődött meg azzal, hogy ilyen jó állapotban van a ruha. Valószínűleg a kabátkészítői ipart 1951-ben elkezdő úr a Carnaby Street híressé válása előtt kezdett egy azzal párhuzamos utcában, és 2011-ben zárta be a boltot. Nem sztorizik hosszan, de így is érdemes beleolvasni.

(via Gazs természetesen)

Anyám, a Facebook

Érdekes nézni, hogyan hangolják újra meg újra a hírfolyamot. Az elmúlt fél évben azzal szórakoztatott, hogy olyan emberek esküvői- és gyerekfotóit mutogatta, akik közepesen távoli ismerősei olyan embereknek, akikkel három éve ismerkedtem meg egy konferencia kávészünetében és akkor egész jól elbeszélgettünk. Hogy ne unjak rá az oldalra, ezek közé voltak szórva a félig vagy talán annyira sem igaz megosztások a Naturahírektől az IFLScience-ig, meg persze napi politika, ami érdekel.

A kép annyit változott, hogy testreszabottabb, gondoskodóbb lett a Facebook. Reggel a szövegbeviteli mező alatt vár, hogy “ma hideg lesz, négy fok, sapit sálat vegyél” vagy hogy “remek idő lesz, remek napot”. Esetenként arról is szól, hogy az ismerőseim országában egy nem túl érdekes ünnep van, ugyan köszöntem már fel őket a német egyesítés alkalmából. Szóval olyan, mintha a anyám-apám lenne.

Ott a hiba, hogy az emberek nem ilyenek. Sokkal jobban feküdne, ha a Facebook felhívna, hogy baromi sok füge termett, ha van ötletem a lekváron túl mit lehet belőle csinálni, akkor most mondjam. Vagy, ha - és látja, hogy single a státuszom - rákérdezne, mi is van azzal a lánnyal, akit emlegettem merthát… hiszen tudja a születésnapom. Meg persze, hogy nézzek már le a Praktikerbe, mert az otthoniban nincs rauhenpikk.

Okos republikánusok

Meg kell hagyni, Aaron Sorkin tud szerethető ellenzékieket írni. A Bartlett-stábba csak bekerül egy Ainsley Hayes, a republikánus jogtanácsos. A Newsroomnak pedig a teljes első évada arról szól, hogy senkiháziak kezébe került a párt - akkor ez még a Tea Party volt - és Will McAvoy rendet akar tenni.

Onnan ugrott ez be, hogy Trumppal szemben elkezdtek kiállni republikánus arcok. És hogy mielőtt ez az egész elkezdődött volna, rátaláltam a Foreign Policy The E.R. podkasztjára, amiben van egy olyan hús-vér elemző, Kori Schake, akiről az összes pozitív republikánus szereplőt mintázhatták. Schake ott volt a német egyesítésnél NATO tisztviselőként, dolgozott az első Bush-kormány nemzetbiztonsági bizottságában, és a hálistennek sikertelen McCain-Palin kampány külpolitikai tanácsadója is volt. Most többek között a konzervatív/republikánusközeli Hoover Intézetben kutat a Stanfordon.

A fentiek mellett heti rendszerességgel szerepel az E.R-ban többek között demokraták felé hajló FP-vezető, David Rohtkopf beszélgetőtársaként. Rothkopf persze 2010-ben már arról írt, hogy miért nem demokrata, úgy általában mi a baja az amerikai pártokkal. Persze abban a cikkben még viccesebb, hogy említ egy feltételezett harmadik induló párost a következő választáson, a Petraeus/Bloomberget. 2010-ben, amikor a cikk íródott, divatos kérdés volt, hogy Petraeus politikai pályára lép-e. 2012 óta nem kérdés, hogy nem.

A Rothkopf-Schake csaták - illetve van még pár visszatérő vendég, a Yochi Dreazent és Rosa Brooksot is tartalmazó adások remekek - nagyon profik, van benne hely egyet nem értésnek. Pedig a republikánus párt rendesen kapott-kap Trump miatt. Megérdemelten, Schake nem is védte a védhetetlent.

Más értékeken viszont össze-összecsattannak. A mi Obama öröksége és vacak elnök volt-e témájú adásokban ez történik. A történelmi siker-e az iráni alku is ilyesmi. Ez pedig tök jó. Hallgassátok.

Játék, ami kijött a számítógépből

Pár éve a VS.hu szerkesztőségében kaptunk egy rendhagyó sajtómeghívót. Egy egyszerű lakkozott doboz volt, úgy nézett ki, mint egy strapabíróra épített katonai láda kicsinyített mása. Ilyesmi:

doboz

Egyetlen olyan látható pont sem volt rajta, ahol a dobozt ki lehetett volna nyitni, széttörni viszont barbárságnak tűnt. Az első megfejtő, úgy emlékszem, tíz perc alatt végzett a rejtvénnyel, a szerkesztőség nagyjából két napig szórakozott vele. Az ötlet nem új, ilyen és sokkal bonyolultabb fejtörők már a Professor Hoffmann néven író Angelo John Lewis fejtörőügyi alapvetésében, az 1893-as Puzzles; Old and New-ban (PDF) is előfordulnak.

puzzles

Ami viszont nincs se itt, se úgy általában sehol máshol, az az igazán komplex, többlépcsős puzzle. Az a fajta, amivel a számítógépes játékok szerint az összes tisztességes reneszánsz palota, alkimistalabor és királyi iroda tele volt. Amiből meg lehet szerezni azt a levelet, ami elmondja milyen szögben kell átnézni a… na de mindenki látta A nemzet aranyát, ugye?

A rejtett fiókokkal felszerelt asztalok vannak a legközelebb ahhoz, amit a puzzlejátékok mutatnak. Elég megnézni a lentebbi videót a királyok bútorkészítőjeként működő Roentgen-család által épített szekreterről, amiben akadnak rendesen rejtett fiókok. Viszont két lépésnél többet igénylő puzzle-t ez az asztal sem tartalmaz: olyan titkos fiók van, amit egy titkos fiók kinyitásával lehet elérni. És ennek a megfizetéséhez már II. Frigyes Vilmos porosz királynak kellett lenni.

A rejtett fiókos asztaloknak és szekretereknek volt pár jó évtizede az 1700-as években. Egy-két rejtekhelyet többen megengedhettek maguknak, nem kellett mindenkinek 16 rejtett fiókos csoda. (Ma pedig az Instructables van tele rejtett fiókokkal.) A rejtett fiókok megleléséről az American Collector írt nagyon jó cikket 1939. novemberében, remek fotók vannak benne különböző Amerikában készült asztalokról.

Aztán ugrunk pár száz évet, mert feltalálják a széfet, a trezort és a bankot úgy általában. A pénz és az iratok jobb helyen is tudnak lakni, mint egy nehezen megtalálható fiók. A kilencvenes években azonban jött a számítógép és a 3D-grafika és eltüntette a komplex fejtörők tervezésének nagy nehézségét. Nem kellett komplex, milliméterre passzoló mechanikát gyártani, elég volt megrajzolni. Nem akadt be az egész mechanizmus egy kis rozsdától. Csodás komplex fejtörők készültek. Erre volt részben felépítve a Myst-sorozat, kicsiben erről szólt a Cogs, és a műfaj királya, a tabletre tervezett The Room is. A tervezők teljesen megőrültek: ha már úgyse kellett valóságosnak lenni, csináltak Tardis-jellegű belül nagyobb, mint kívül tárgyakat. A Room későbbi részében pedig minden mindegy alapon bedobták a misztikumot is.

Ezzel értünk el oda, amit tulajdonképpen mondani akartam. Épp nagyon sok pénzt szed össze egy olyan projekt a Kickstarteren, ami valószínűleg nem létezett volna a rejtvényfejtős videojátékok nélkül. A Codex Silenda Brady Whitney szakdolgozatnak indult, de annyira jól sikerült a ötlapos, összekapcsolt fejtörőket tartalmazó kódex, hogy megfuttatta a közösségi finanszírozási oldalon is. Egyelőre 200 ezer dollár mondja, hogy az embereknek van pénze egy drága (125 dollár), de nagyon egyedi játékra.

(Ha romba akarom dönteni az érvelést, akkor A Da Vinci-kódban szereplő cryptex is ilyesmi volt, csak kicsiben. Mechapunk kellék.)