Skip to content

Ősrégi dolgok: Hangok a sötétben

Minden emberi számítás szerint 17 éve írtam. Lassan 18. Most ősszel került elő egy kinyomtatott papíron, fájlként úgy négy számítógéppel ezelőtt veszítettem el. Elrakom ide.

Hangok a sötétben

  • Szia nagyapa! Tizennyolc lettem. - mondtam, majd egy korty pálinkát loccsantottam a sírra. - Egészségedre!

Aztán én is meghúztam a kulacsot, és örültem, hogy sikerült hamar letudnom a poharazgatást az Öreggel, mielőtt még a többiek megjöttek volna. Családom tudta, hogy mire készülök, de a rokonok esetleg hülyének néztek volna. Még így se tudtam elmondani mindent, amit akartam. De legalább egy rövid pillanatig meghitt volt a hangulat. Aztán a hangulat szertefoszlott, és befutottak a rokonok. Mire észbekaptam, már egy rádiójáték közepén voltam.

  • Kinél van a pogácsa? - kérdezte egyik unokaöcsém
  • Kristóf! Kristóf! Meg ne égesd magad. - sikította keresztül a sötétet keresztanyám
  • Mondjunk egy miatyánkot - javasolta más.
  • Itt a pogácsa. Kínáld körbe. - és elkezdődött a sütik körútja
  • Ki látta Morzsát? - kereste anyám, elveszettnek egyáltalán nem nevezhető unokaöcsémet
  • Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
  • Gyerekek, nálam van szendvics.
  • Ki kér meleg teát.

Újra mozgolódás kezdődött. A tea többek fantáziáját megmozgatta. Hideg szeles este volt, nem kellett kétszer mondani. Ekkor azonban már tizenhármán - a közeli rokonság teljes létszámában - álltuk körül nagyapa sóját, és lassan mozdulni se igen lehetett. Végül hozzáfértem a teához. Langyos volt. A sír kezdett kivilágosodni. Levente leszúrta a kerti fáklyát, amit minden áron magával akart hozni, és ami miatt kellemes petróleum illatban töltöttük a temetőbe vezető utat. A kicsik is meggyújtották a saját mécseseiket, amiket aztán a szél pajkos rendszerességgel elfujt. A teára csak én mozdultam rá, a pogácsa pedig ellenőrizhetetlen helyen volt, unokatestvéreim tehát visszatértek a gyertyákhoz. Mindent megtettek, hogy a növényeket, a mécseseket és lehetőleg a kabátjaikat is lángra lobbantsák, de a szél szerencsére nem engedte. A hangjáték pedig folytatódott.

  • Ádám van még abból a pálinkából?
  • Kinél van pálinka?
  • Ki meri átvinni felette a kezét? - kérdezte Kristóf, miközben csillogó szemeit a fáklyára szegezte
  • És kinél van a pogácsa?
  • … miként a mennyben, itt a földön is…
  • Milyen pálinka?
  • Házi.
  • A pogácsa nálam van - szólalt meg az eddig csendes István sógor.
  • Nálam van süti! - jelentette be keresztanyám
  • Milyen süti?
  • Kristóf! Ne csináld. Büdös lesz utána a kezéd!
  • El tudjátok fújni? - csatlakozott a fáklyások közé Iván unokaöcsém
  • Megvan Morzsa?
  • Bolti. Mézes puszedli. Itt van kínáld körbe.

Már a végére érte volna a miatyánknak, mikor valaki fenékbe billentett. Morzsa, legkisebb és legarcátlanabb unokatestvérem volt.

  • Megvan Morzsa! - jelentettem be, bár nem örültem túlzottan, hogy én vagyok a becsületes megtaláló
  • Kinél van még puszedli?
  • Csendesebben. Más síroknál olyan csendesek — próbálkozott nagymamám kevés sikerrel
  • Már csak két puszedli van? - mondta valamelyik nagynéném a sír túlvégéről.
  • Ádám! Nem kell egy fél szendvics? - szállt felém a kérdés, majd a szendvicsvég is. Visszaküldtem.

  • Gyerekek mondjunk el egy miatyánkot és menjünk!

Belekezdtünk. Volt némi tempóbeli eltérés. Kisebb kuzinjaimnak még súgni kellett néha a szöveget, de minden zavaró körülménnyel együttvéve egész ügyesen végigértünk.

  • Ámen - mondta a kórus, és elindultunk kifelé.
  • Nézd! Kezd náluk is helyzet kialakulni - mutatott anyám egy másik nagy létszámú csapatra kajánul. És tényleg. Mások is ezt játszották.
  • Nagyapa, hogy örülne nektek. - zárta le a megemlékezést nagymamám. Ő csak tudja.

Obolosz

Az élek mentén, a varrásoknál látszik az anyag kopása. Sokszor mosott zöld ápolói ruhában ül velem szemben az ember, nyakában vaskos ezüstlánc, karján régi, bizonytalanná vált körvonalú tetoválás, csuklóján divatosan nagy számlapos, ellenben láthatóan nem drága férfióra.

Eltávolítva látom magamat is. Ez is egy megküzdési stratégia. Egy magyar filmben a kamera ülne a helyemen. Még a képkivágáson sem kellene igazítani, tökéletes. A háttérben elmosódik a fehér csempés fal, az ajtó, a belépni tilos tábla. Az ember az éles. Jobb kezénél szép kézírással vezetett kockás füzet, a halottak könyve. Mármint tényleg, nem holmi babonaság, meg ókor. Kikeresi ki miatt jöttünk, kipipálja, átveszi a ruhákat.

Rutinszerűen nyúl be az asztal másik sarkán, balra, letett műbőr övtáskáért, hogy vissza tudjon adni. Szürreálisabb már nem lehet a helyzet, nagyon próbálom méltósággal kezelni, nem rámutatni a groteszkre benne. Az öltöztetés mellett kértük - pluszpénzért - a szem és a száj bezárását. Azaz kifizettük az oboloszt. Ha fantasyt írnék, biztos Révész K. Áronnak hívnák a figurát. Szerencsére nem tudom a nevét.

Note To Self: Transmission

Ez a blog egyre inkább jegyzetté válik. Akit az érdekel, mit csinálok a Rakasz nevű hírlevelemmel jár jól.

Sajátkezűleg tapasztaltam meg, hogy két projekt között különbséget lehet tenni a dokumentáltság alapján. Az amúgy nagyon remek Fonz Fun-Plug (FFP) nettó szívásnak bizonyult, az Entware projekt pedig végül kihúzott a szarból. De kezdjük az elejéről.

A hálózati merevlemezem (NAS) nem támogatott egy ideje, azaz nem jön hozzá frissítés, plusz szoftver, aggódó telefon anyutól, hogy jól van-e. Ez mindaddig nem zavaró, amíg valamelyik komponensben nem találnak hibát. Esetemben ez a Transmission torrentprogram volt, így az addig torrentezésre is használt hálózati lemezemet egyszer csak kitiltották az összes torrentoldalról, mert a program sebezhető verzióját futtatta.

Zárójel: miért torrentezik még bárki? Válasz: mert a Netflix - köszönöm, előfizető vagyok - kínálata elég gyatra. Ha a Vorosilov mesterlövészét szeretném megnézni, mert újoroszokat akarok látni, akkor a klasszikus Eddy Murphy-féle Amerikába jöttem nem jó helyettesítő termék.

Az opciók a következők voltak: 1, veszek egy hasonló tudású NAS-t nagyjából 40 ezer forintért, ami nem fejlesztés, csak újabb és emiatt jobb rajta a szoftver 2, alaposan megszívatom magamat. Nyilván a másodikat választottam. Ez azzal járt, hogy azonosítottam, hogy az FFP által felrakott Transmission melyik konfigurációs fájlról hazudja azt, hogy használja, és valójában melyikből olvassa be az adatokat. Majd mocorogtam még egy darabig az eszközön parancsorban, hogy végül feladjam az egészet. Tíz megnyitott, az én problémámhoz majdnem hasonló fórumból kellett volna összelegózni egy megoldást.

Ekkor jött az Entware, ami egy sokkal nagyobb szabású, többet ígérő, ágyúval verébre típusú megoldás. Kapunk egy fél Linuxot, aztán köpte Krisztus, csináljunk vele valamit. (Jó, nem árt még egy Dropbear a NAS-ra, meg egy Putty a gépünkre.)

Zárójel: valamelyik bölcs ember, talán Charles Stross, írta Twitteren, hogy az okoseszközök közös jellemzője, hogy a mélyükön egy sebezhető öreg Linux fut.

Mutatom mennyi az Entware help oldal, ami alapján meg lehet oldani a problémát: ennyi.

Station Ident

Véget ért a nagy projekt, amiben Fuchs Péterrel végigolvastuk és végigkommentáltuk a Neurománcot. Közeli olvasat sok kitérővel, kortárs művészettel, tárgykultúrával. Amikor elkezdtük akkor lett a regény harminc éves, és úgy gondoltuk négy alkalom elég lesz végigmenni a szövegen. Így, hogy a tizenhetedikkel zártuk le és kicsit sietve lett vége, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az első becslés némiképp pontatlan volt. A sörökkel tarkított alkalmak felvétele fent van az az Archive.orgon, mert egészen hihetetlen módon volt, aki végighallgatta őket.

Ide írok, amíg a blogon csak a monoszkóp megy

Vannak azok az időnként szembejövő érdekes témák, amiket az ember megír, ha egy szerkesztőségben dolgozik. Nem a mindennapi dolgok, nem a nagy sztorik, hanem azok az apróságok, amik csak úgy beesnek. Például, hogy amit nagy hidegként élünk meg, az csak egy kicsit melegebb, mint a januári melegrekord a Vosztok állomáson. Ja és hogy az unalmat ivással ütik el ott télen - most ugye nyár van -, ha elfogy a vodka, élesztőből és borsókonzervből főznek ööö dolgokat.

A blog nem pörög úgy, mint régen. Viszont pár éve iszonyatosan sok hírlevelet olvasok. A Meatspac.es-ből nem lett forradalom - nem is arról szólt, viszont remek embereket találtam ott -, a Tilde.clubból kimaradtam, az Ello van, de minek. A hírlevelek, azok viszont őrületesen mennek. (Majd írok egy listát.) Rövidre vágva: lassan negyed éve megy a hírlevelem. A neve Rakasz, azok a beeső izgalmas kis témák vannak benne, meg persze proletárforradalom és g10ellentüntetés. Itt lehet feliratkozni. Én nagyon élvezem, szóval egy darabig biztos lesz még.

“Nézzétek milyen zakót turkáltam!”

Sajna nem én, ha én találtam volna, akkor is elmesélném, de ez másvalaki sztorija. A Cutter And Taylor szabófórumba írt be egy szerencsés azzal, hogy tíz dollárért - azaz maximum két sör áráért - talált egy olyan zakót, amiben egy Savile Row-i szabó címe van belevarrva. Ugyan, mesélje már el, aki ért hozzá, mit lehet tudni róla!

A történet innentől internetes csoda: három-négy bejegyzés múlva megjelenit a 82 éves Peter Moore (elgépelt felhasználónévvel!) és nem csak a zakót tudja azonosítani a jegyzeteiből, de azt is elmeséli mikor és hol vitte a boltot. A zakót 31 éve varrta egy ügyfél számára, és kicsit sem lepődött meg azzal, hogy ilyen jó állapotban van a ruha. Valószínűleg a kabátkészítői ipart 1951-ben elkezdő úr a Carnaby Street híressé válása előtt kezdett egy azzal párhuzamos utcában, és 2011-ben zárta be a boltot. Nem sztorizik hosszan, de így is érdemes beleolvasni.

(via Gazs természetesen)

Anyám, a Facebook

Érdekes nézni, hogyan hangolják újra meg újra a hírfolyamot. Az elmúlt fél évben azzal szórakoztatott, hogy olyan emberek esküvői- és gyerekfotóit mutogatta, akik közepesen távoli ismerősei olyan embereknek, akikkel három éve ismerkedtem meg egy konferencia kávészünetében és akkor egész jól elbeszélgettünk. Hogy ne unjak rá az oldalra, ezek közé voltak szórva a félig vagy talán annyira sem igaz megosztások a Naturahírektől az IFLScience-ig, meg persze napi politika, ami érdekel.

A kép annyit változott, hogy testreszabottabb, gondoskodóbb lett a Facebook. Reggel a szövegbeviteli mező alatt vár, hogy “ma hideg lesz, négy fok, sapit sálat vegyél” vagy hogy “remek idő lesz, remek napot”. Esetenként arról is szól, hogy az ismerőseim országában egy nem túl érdekes ünnep van, ugyan köszöntem már fel őket a német egyesítés alkalmából. Szóval olyan, mintha a anyám-apám lenne.

Ott a hiba, hogy az emberek nem ilyenek. Sokkal jobban feküdne, ha a Facebook felhívna, hogy baromi sok füge termett, ha van ötletem a lekváron túl mit lehet belőle csinálni, akkor most mondjam. Vagy, ha - és látja, hogy single a státuszom - rákérdezne, mi is van azzal a lánnyal, akit emlegettem merthát… hiszen tudja a születésnapom. Meg persze, hogy nézzek már le a Praktikerbe, mert az otthoniban nincs rauhenpikk.