Skip to content

Pingvinlátogató-repülő

Tíz perce keresem a jó magyar szót a szép angol retrofitre. Nem találok olyat, amiben nincs benne sem raktunk bele NOS-t rogyásig tuning, sem pedig a kendácsoltunk valamit, hogy ne kelljen kidobni jelentésárnyalat. Elmondom, mire kellene.

dc3

Az MTA tudományos ismeretterjesztő kereszteshadjáratába beszállva írtam egy cikket Kármán Tódorról, aki egészen lenyűgöző tudós volt. Például valahogy belekeveredett a britek kivételével a összes világháborús ország repülfejlesztési programjába. A cikkhez olvasgatás közben találtam, hogy Kármánnak volt némi köze a Douglas DC-3 géphez. A Douglasnél dolgozó Maj Klein azzal ment oda egy nap Kármánhoz, hogy a DC-1 problémáinak megoldásához igénybe vennék a Caltech szélcsatornáját. Az első ilyen együttműködésnél az ipart még meg kellett győzni arról, hogy kutatóknak akarnak pénzt adni. A program során viszont megoldottak turbulencia és örvényproblémákat, plusz kidolgozták a DC-3 teljesen fém testét, ami komoly előrelépés volt a részben fa DC-1 után.

A DC-3 természetesen legenda lett, ha nem is létrehozta, de elterjesztette a repülővel való utazgatást. Majd a világháború alatt a DC-3 is bevonult és C-47 Skytrain és Dakota néven ott volt mindegyik fontos harctéren. Mint kiderült, a hosszú hatótáv és az, hogy egy helyesírási hibára is le lehet tenni, a háborúban is jól jön. Valami 16 ezer darabot gyártottak - plusz hatszáz DC-3-at - és ezekből 400 még mindig repül. (Egy pedig Izlandon van lezuhanva, és néha Justin Bieber gördeszkázik rajta, máskor pedig turisták tévednek el miatta.)

iceland_c47 foto by thomas leuthard

És itt érünk el a sztorihoz. Van egy amerikai cég, a Basler Turbo Conversions, amelyik a DC-3-asokat alakít át sarkvidéki használatra. A gyárba bekerülő gép új motort kap teherbírása öt tonnára nő, a géptestet meghosszabbítják, nagyobb tankot szerelnek bele, teljesen új műszerezést, hidraulikus, elektromos és repülési rendszereket kap. Az pedig magától értetődő, hogy gyorsabbá is válik, úgy, hogy a leszállási sebessége is alacsonyabbá válik. A gép neve nem szénné tuningolt C-47, hanem Basler Turbo 67.

basler turbo

Több cég foglakozik DC-3-asok és C-47-esek kipofozásával, de egyik sem ennyire menő. Na ezért kelett volna egy szó a retrofitre, hogy ne kelljen végigmesélnem.

Fotó: Caltech, Thomas Leuthard CC-BY, Eli Duke CC-BY-SA)

http://www.bbc.com/culture/story/20131009-dc3-still-flying-at-70

Bábeli gyerekkönyvtár

Nézzétek meg a lenti videót. Nem hosszú, pont egy perc, és közben írjátok le, hogy mégis mi lehet az. Megvan? Mehet a papír a billentyűzet alá, ahol az ember csak a jelszavakat és a ropimorzsát tartja. A fáradozásért cserébe meg jár egy sztori, mielőtt visszatérünk a pislogó szemre.

Minden kornak megvannak a maga varázsszavai, néha több is egyszerre. Éter, fiziognómia - és fizimiska! -, delej, villamos, kibernetikus, űr…mindegyiknek volt húzása tíz-húsz éven keresztül. Ilyen az algoritmus és a kód is, bár kezd kikopni a mesterséges intelligencia, a neurális háló és a VR miatt. Most viszont kiderült, hogy az algoritmus tud gyerekkönyvet is csinálni.

Hogy legyen valami relációnk a valósághoz, algoritmusok kapcsán mostanában arról kellene írni, hogy a Google Magenta projektjében fejlesztett mesterséges intelligencia megírta első dalát. Vagy hogy egy másik MI forgatókönyvet írt. Mivel a dal bénácska, beszéljünk inkább a gyerekről, aki elveszítette a nevét.

mese_2

A Lost My Name olyan könyveket gyárt, amelyek testreszabhatók. De nem csak annyira, hogy a név cserélődik benne, a teljes sztori összekutyulható. Két alapsztorijuk van, az egyik a gyerekről szól, aki elveszítette a nevét, a másik pedig egy intergalaktikus hazaútról. Az elején írunk egy nevet, kiválasztjuk, hogy fiú kapja-e a könyvet vagy lány, és a három-három gyerekfigurából választunk egyet hősnek. És a folytatás gomb után lesz egy könyvünk. Mondták már, hogy a technológia modern metaforája a mágia, de ritkán ennyire kézzelfogható.

mese

Az intergalaktikus utas mesekönyv kicsit máshogy működik. Abban a betűk helyett az úticélt kell beállítani, hogy tényleg hazáig tartson az út. Nem is elég neki, hogy bebillentyűzzük az irányítószámot, egy térképes ablakban is rá kell húzni egy keretet a házra. Kínos lenne egy hosszú út után rossz helyen landolni az űrhajóval.

A saját legendájukat is megírták

A startup, mert a Lost My Name céget sok másnak nem lehet nevezni, sztorija is jó. A legendájuk szerint négy barát rakta össze a könyvet munka után, a családtól lopott órákban. Aztán amikor elindították az oldalt, ahol rendelni lehetett a személyre szabott könyvből, az emberek elkezdtek jönni. Köztük startupversenyes megkeresések és befektetők is, az utóbbi kilencmillió dollár értékben.

A cég oldalán levő számláló 1,6 millió eladott könyvet mutat, és azt, hogy eddig 174 országból rendeltek. Könyvenként 20 fonttal számolva az már szép forgalom. Pedig a mesék csak tíz nyelvre vannak eddig lefordítva, a galaktikus utazásos könyvet pedig érthetetlen okból csak négy országból lehet megrendelni a landolós térkép szerint.

Több a mérnök, mint az író

Azon gondolom senki nem lepődik meg, hogy egy ilyen céghez az illusztrátorok és a csilingelős rímek íróin túl egy halom technológus kell. A cég blogján több technológiai jellegű tartalom van, mint amit magyar kiadóktól eddig látni lehetett.

A tech irányultság abból következik, hogy a hagyományos értelemben véve nem egy könyvvel indították az üzletet, hanem több száz potenciális kötettel. Mindnek ugyanaz volt a címe persze, de a nevek, a betűk, a sztorik sorrendje más volt. Ehhez pedig vagy egy gigantikus raktár kell, amiben az összes kötet készen áll, plusz isten hitelkártyája, hogy kifizessék a nyomdaköltséget. Vagy ha ez a kettő nincs meg, akkor könyvgenerátor program és print-on-demand szolgáltatás, amiben egy könyvet is le lehet gyártani megfelelő áron és minőségben.

Legalább ennyire tanulságos a webáruház át- és áttervezéséről szóló írás, ami annak a belátásával kezd, hogy az elsőre kiválasztott webbolt egyedi könyvek eladására nem az igazi. És ami a legjobb, vannak adataik. Gondolták volna, hogy akármit is csinált a Disney a Jégvarázzsal és a névdivattal, több Oliviának vettek egyedi meséskönyvet, mint Emmának?

Most értünk vissza a pislogós szemhez. Vagy a fenti robotgyomorhoz. Ezek a gyerekrajzok kiegészítéséhez, mozgóssá tételére rajzolt animációk. A Lost My Name-n belül készültek, mert valaki jó ötletnek tartotta őket. Arra pedig, hogy nem csak gyerekrajzra alkalmazhatók, példa a lenti videó

Kedves gyerekek, az ott a lézervágó

Huzamosabb ideje követem már, hogy Fuchs Péterék mit csinálnak a makerspace.hu-val. Volt már szó iskoláról, műhelyről, táborról - ezek egy része szerepel is a honlapjukon -, de a lényeg mindig a kreativitás kibontása volt a gyerekekben. Vagy, hogy kevésbé hangozzon bullshitnek: a hit visszaadása abban, hogy dolgokat csinálni értelmes, élvezetes, még büszke is lehet rá az ember.

Pénteken a nagykovácsi makerspace-ben Péterék két már lezajlott projektről számoltak be egy konferencián. Az egyik az amerikai makerspace-látogatós körút tapasztalatai. A helyek között volt STEAM-bölcsi, ahol a STEM-be csempészett A az Artnak felel meg, és rendes gimnáziumi műhely is. A műhelyről nekem nagyon sokáig az általános iskolai technika óra jutott eszembe. Ültünk a satupados, lemezszekrényes asztalok körül, és megpróbáltunk műszakirajzot készíteni vagy lemezt vágni. Nem volt sok teteje.

Szabadon elvihető ötlet: septem artes liberales bölcsi.

De a 3D-nyomtató, az azért csoda. Még úgy is, hogy a legutóbbi egy hetes tesztemnek az vetett véget, hogy a világ legkisebb imbuszkulcsával kellett volna meghúzni a világ legkisebb csavarját, hogy tovább működjön. Amíg viszont nem lazult ki, csináltunk sörnyitót, mozdonyt, és az egyik kolléga unokaöccsének Game of Thrones-os ööö valamit. Ráadásul én felnőttek közé dobtam be az eszközt, nem érdeklődőbb gyerekek közé. Nem nehéz elképzelni, hogyan tud működni egy jó műhely iskolai keretek között.

22417398536_47094acd67_z

Ilyet persze lehet felnőtteknek is csinálni. Legalább két ismerősöm próbált rábeszélni, hogy menjünk a Technika kenuépítő workshopjára, mert még soha sem építettünk kenut. Péter a tíz műhelyt és képzéseket üzemeltető Techshopról mondta azt, hogy ha besétál valaki azzal, hogy autót akar építeni, akkor elmondják, hogy mennyi a műhely óradíja, és ajánlanak neki tanfolyamokat. Azt persze a Toaster Project óta tudjuk, hogy ezek végtelen történetté tudnak válni.

A karbantartásigény miatt Péter nem az iskolákban képzeli el a makerspaceket. A most is nagyjából mindent csináló iskolai oktatástechnikusokra, számítástechnika tanárokra és legkisebb királyfikra amúgy sem lehetne rálőcsölni még egy feladatot. Más kérdés, hogy a gyerekek makerközpontokba való fuvarozására, felügyeletér, fogalkoztatására szóló modell sincs kész. Nem lehet megúszni azt a mondatot, hogy több pénzt kell az oktatásra költeni. De ezt akkor sem lehet, ha egy szál állványos fúróról vagy egy üvegvitrinben tartott Raspberry Pi-ről beszélünk csak.

A központ modellre a Brooklyn legszélén, a legolcsóbb ingatlanban felhúzott Beam Center volt a példa, ahová 12-30 fős csoportok érkeznek projektalapon tanulni. Ezt a modellt kicsiben a nagykovácsi makerspace-ben is kipróbálták: három napon keresztül tanároknak mutogatták, mit tud az Arduino, hogy pattan össze a LittleBits, majd a következő három napban a tanárok és a diákok együtt építettek gigantikus városmodellt.

És ha már iskola, volt szó a Charlottesville-nek és környékének 23 iskolájából, amelyekbe kísérleti jelleggel telepítettek műhelyeket. A programnak már van egy érdekes eredménye, romlottak a sztenderdizált teszten elért eredmények, viszont csökkent a korai iskolaelhagyás és nőtt a továbbtanulási ráta. És hogy hová lehet berakni pár gépet? Például a könyvtár sarkába, ahol számítógépek már úgyis szoktak lenni.

A könyvtárral viszont már belefutunk a kedvenc morcos baloldali íróm - nem, nem Zizek! - Tim Maughan kritikájába, aki szerint a könyvtárba elsősorban könyvek kellenének. Például azok, amiket ki akarnak venni a gyerekek. Maughan azért haragszik a makerekre, mert nem szeretnek arról beszélni, hogy a végtelen barkácsolást a kínai alkatrészipar teszi lehetővé. Ahhoz, hogy fillérekért LCD-modult vagy LED-fényforrást tudjunk venni, szükség van arra, hogy valaki a fillérek töredékéért legyártsa azokat. Az író azonban járt Sendzsenben, tudja, hogyan néznek ki a jövő kulisszái.

Az ellentét nem kibékíthetetlen. Ha belenézünk Maughan novelláiba, ott is bőven vannak barkácsoló fiatalok. De a kibékítés azzal kezdődik, hogy beszélünk a teljes ellátási láncról. Egy valami megfoghatatlan okból összeszerelőországgá váló - azért ezt nagyon nem kéne - országban meg pláne.

Ahol a jövőt forrasztják. Vagy legalább a prototípusát

Sendzsen az egyik legérdekesebb jövőváros. Nem úgy jövő, hogy isten pénzéből - vagy legalább olajdirhamból - építünk okosvárost, hegyet, mesterséges szigetet, sípályát meg Alpokat. Soha nem jártam ott - egy sarokkal arrébb, Hongkongban igen - de koszosabbnak, ad hocabbnak, kaotikusabbnak tűnik, mint egy kitalált jövőváros. Az utóbbiakat nagy cégek prospektusaiba szokták belerajzolni, nem a valóságba. Most pedig jött egy film, egy dokumentumsorozat első darabja a Wired-től, ami ezt az én városomat mutatja be.

Az egyik kalauz pedig az a Bunnie Huang, aki a legérdekesebb technológusok egyike manapság. A videóban csak fél mondatnyit beszél a gongkairól, a becsületszóra átadott bizalmas adatokról, de korábban írt róla egy hosszú posztot. Nagyon fontosnak tűnik ez a hozzáállás, mert lehetőséget ad a gyors hibázásra és továbbfejlesztésre. Olyan, mint a marék dollárért megvehető gongkai telefon vagy a szinte feltaláló nélküli termékek máshol nincsenek.

Sissi egészen máshogy

Mikor Vujity Trvtko előjött azzal, hogy valami olyat talált a trianoni békeszerződésben, ami eddig mindenkinek elkerülte a figyelmét, nem tudtam megállni a poénkodást. Már csak azért sem, mert fel lehetett idézni a pár száz méteres legendás magyar-japán közös határt Tiencsinben. Minden jel arra mutatott, hogy az adás nem a kis kolóniáról fog szólni - Hírbehozó Gergő tippje a párizsi szerződésekben tárgyalt négy új faluról jobb tippnek tűnt. Az MNO szerint azonban mégis Tiencsin lett a történet, ráadásul van még egy plágiumvád is a sztorival kapcsolatban. Hogy ez kikerült a képből, beszélhetünk egy másik kínai városról, Csingtaóról.

9604396288_7b2f77786d_z

Az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchiának egészen menő hadihajóflottája volt. Akadtak persze hülyeségek - így süllyesztették el az olaszok a Szent Istvánt -, illetve magasan túlértékelt dolgok - erre meg itt egy remek poszt az otrantói csatáról - de tengeri hatalomforma voltunk. Hajókkal! A tiencsines beszélgetés közben viszont arra kellett rájönnöm, hogy a K.u.K flottából közül gyakorlatilag semmi sem maradt meg. A jóvátételként átadott hajók nagy részét az 1920-as évek elején Olaszországban zúzták be, maroknyi hajó pedig a hatvanas évekig szolgált a győztes országok flottájában.

Az egyetlen kivétel a Lajta (SMS Leitha) monitor, ami Budapest belvárosában parkol a Dunán múzeumhajóként. (A Bodrog monitor teste is megvan, de nincs felújítva egy egészen kicsit se. Az anyja se ismerne rá.) A többi újrafeldolgozott vashulladékként teljesít szolgálatot, ami szomorú, ha megnézzük, milyen vasak voltak ezek.

Nyilván nem gazdaságos nagy adag, karbantartás-igényes gépet megtartani. Ez annyira régi meglátás, hogy a kedvenc repülőcsónakomból, a Boeing 314-esből - ezzel kellene utaznia minden emberi logika szerint Indy-nek a filmekben - egy darab sincs. Akad egy marék fotó, azt annyi. Igazi Zeppelin? Egy darab se. De az amerikai kortársaiból sincs.

Kaiserin Elisabeth 12

És valahol itt érünk el a sztorihoz. Mert a nagy osztrák-magyar flotta egyik egysége nem az Adrián védte a hazát illetve a khm gyarmatbirodalmat. Ebből eleve sarjadzanak érdekes történetek, amelyekben ott a lehetőség, hogy minden résztvevő máshogy emlékezzen rájuk. Egyrészt kétszázegynéhány cs. és kir. matróz a Zenta és a Mária Terézia császárné és királyné cirkálóról részt vett a bokszerlázadás leverésében, másrészt annak az expedíciós erőnek voltunk tagja, amely végigerőszakolta és fosztogatta a Pekingig vezető utat. Jobban bele kellene olvasni, hogy megtudjuk, mennyi szégyellnivalónk van. Általában véve minden résztvevő ország azt szereti mondani, hogy az atrocitásokat a többiek követték el, ami legalábbis zavaró.

SMS_Kaiserin_Elisabeth

Későbbi történet, hogy az SMS Kaiserin Elisabeth - vagy ahogy a wiki szerint magyarul hívták Őfelsége Erzsébet császárné hadihajója - nem csak, hogy kínai vizeken rekedt a világháború alatt, de ott is süllyedt el. A hajó Veperdi András remek kifejezését kölcsönvéve lobogómutogatós úton volt a Távol-Keleten, és esélye sem volt hazajutni az Adriára.

Csingtaóval nem járt különösebben jól a hajó, Ausztria-Magyarország és Japán között nem volt háború, a kikötőt védő németek azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a Kaiserin Elisabeth részt vegyen a védekezésben. Bécs egy darabig ellenkezett, de a németek elérték végül, amit akartak. Az ostrom alatt a hajó orr- és tatlövegeit a szárazföldre telepítették át, onnan lőtték a japán hadihajókat. A nagy eredmények nem az Erzsébethez kötődnek, a német Jaguar ágyúnaszádhoz, ami elsüllyesztett egy japán rombolót, illetve az S-90 torpedónaszádhoz, ami pedig Takacsiho könnyűcirkálót süllyesztette el legénységével együtt. A blokád alá vett hajókat végül a legénységük süllyesztette el miután kifogytak a munícióból a város pedig elesett. 56 magyar tengerész és két magyar tiszt került hadifogságba, a hadifogságban életét vesztő Vita János kivételével mind 1920-ban térhettek haza.

A történetről sokkal bővebben írtak előttem, erre tovább

(Fotók: Stephen Hughes / Flickr CC-BY, Wikimedia Commons/State Archives/War Archives Vienna)

Mandelás sorminta és ellenzéki faliszőnyeg

“I did not join the struggle to be poor” - a mondat Smuts Ngonyamának fogainak kerítésén szökkent ki 2004. novemberében. Ngonyama ekkor az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) szóvivője volt, és azt próbálta meg magyarázni, milyen szerepe volt a Telkom privatizációjában, ami során a cég egy része az ANC-kormányok telekomunikációs főosztályvezetőjénél, Andile Ngcabánál kötött ki. A dolog talán még védhető is lett volna, elvégre Ngacba valóban szakpolitikus volt, de nem ez volt az egyetlen nagy értékű privatizáció, aminek a végén ANC-közeli figurák jártak jól. A mondat és a tény, hogy Ngonyama a bizniszből csinos, 160 millió randos - mai árfolyamon 3 milliárd forint körüli, akkorin közelebb van az öthöz - haszot húzott, nos, nem vette ki jól magát.

@gazsdothu által közzétett fénykép,

És mintegy zárójelbe rakjuk ide, hogy arról az ANC-ről beszélünk, ami most is kormányon van, aminek az elnökét a nemi erőszaktól kezdve a zsaroláson keresztül a sikkasztásig mindennel megvádolták már, de egyelőre leperett róla. Meg sok más is. Legutoljára a Panama Papersben lehetett olvasni az emberről.

De vissza a struggle-höz, meg a szerencsétlen mondathoz, mert azt megragadva lehet kimászni a dél-afrikai politikából. Lawrence Lemaoana ezt a mondatot válaszotta faliszőnyegének témájául. A szemfülesek azt is észrevehetik, hogy van csinos forásmegjelölés is: a sárga betűkben feltűnnek az ANC logójának darabjai, mintha egy zászlóból vágta volna ki őket. Ha megfelelő szögben nézzük és kicsit hunyorítunk is közben, olyan ez, mint a nagymamám Zalai Imréné népszavazási kérdést ad le mém, de fizikailag is létezik.

kangas blowing in the wind

Legalább ennyire fontos - és ezzel mindjárt elérünk oda, ahol a sztorinak kezdődnie kellet volna - hogy a szövet is érdekes. Afrikai kanga, ami hagyományos női ruha Afrika Nagy-tavak régiójában. Két darab másfélszer egy méteres textilből áll, és hihetetlen formanyelve van. A kerete mintás, a közepe egy mondatot, találós kérdést, bölcsességet vagy valami üzenetet tartalmaz - ez a kanga neve - és valami hozzá kapcsolódó mintát. Na ilyen kangákból - és shweshwe-kből, ami a kékfestett szövet rokona - álló kiállítás jött szembe a William Morris Galleryben, amikor ott jártam. Ott lógott a falon Lemaoana több a médiára és az apartheid utáni politikára reflektáló munkája is - az Afronován van egy jó válogatás belőlük.

A kiállításon viszont nem az egyes ANC-s ügyeket felemlegető művek lógtak a falon. Valódi választási üzeneteket tartalmazó, tömeggyártott textileket is kiállítottak. Olyat, amin csak politikai szlogenként is érthető mondat szerepelt, olyat, amin Mandela volt a sorminta - persze Mandela pártja az ANC volt, körbe is értünk - és persze olyat is, ami Barack Obama megválasztásának örült.

Elég pár utcával arrébb sétálni, hogy az afrikai textilek egészen más kontextusban jöjjenek szembe. Walthamstow Central metrómegállótól egy sarokra a főutcán viasznyomott anyagokat anyagokat is lehet találni a méterenként kétfontos tweed és gyapjú között. Üzenet nincs rajtuk, ha pedig a minták jelentenek is valamit, nem mi fogjuk megfejteni. Kellene hozzá egy ghánai, kongói vagy nigériai ismerős, hogy elmondja, mivel állunk szemben.

Néhány hat yardos csomagon a Vlisco név is feltűnt, amit a közelmúltban kiáltottak ki - újra - Afrika Chaneljének. A holland cég textiljei eddig is a népviselet részének számítottak, de az olcsóbb kínai szövetekkel nem igazán tudott versenyezni. Végül egy brit befektetői csoport szállt be az üzletbe, és megpróbálnak divatmárkát csinálni a Vliscóból. Az idei kollekciójuk épp hatvanas éveket játszik, viasznyomott nagy mintás textilekkel.

Vita hálistennek van abból, hogy az egykori gyarmatosító ország cége gyártja az afrikai népviseletnek számító textileket, miközben a kentéről vagy a bogolanról sokkal kevesebb szó esik. Tunde M. Akinwumi, a The “African Print” Hoax (PDF) szerzője szerint alapvetően európai, kínai, jávai és indiai minták díszítik az afrikai textileket. A mudcloth, a kente adhatná az újrateremtett afrikai szövetek alapját. Jacques Macquet antropológus afrikanitás (africanity) fogalmát és az ezt körüljáró írásait véli alapnak Akinwumi.

Az indonéz - Jávára is onnan ment - eredetet a Vlisco sem tagadja, csak a sztori más: a hollandok valóban az indonéz batikot - megint egy textil! - akarták lemásolni és gépekkel gyártani, de annak a piacnak nem felelt meg a termék. Ellenben félúton találtak egy másik piacot maguknak, ahol magukénak érzik a márkát a viselői.

Hogy milyen etikai köröket lehet még megfutni, ez a blogposzt remekül összefoglalja. Esetenként itthon is van lehetőség feltenni a kérdést, a magyar Keuna divatmárka afrikai textilekkel dolgozott, igaz, megvolt hozzá a sztorijuk is. Vagy ha még működő márka kell, akkor Bandula Aranka dolgai között vannak gyakran waxprintesek. Az afrikai kapocs pedig mindkét esetben ugyanaz: Sena.

És akkor még azt nem is meséltem, hogy Walthamstowból hazafelé, Bethnal Greennél a gyerekkormúzeumban warlikiállítás van. Az is festett, az is textil, de kelet-indiai és történeteket mond el, és a Jivya Soma Mashéhoz hasonló alkotók újra felfedezték maguknak. De már így is szétesik a poszt, ne menjünk tovább.

#123609 (b mint bismarck)

A Tirpitz sztorija amúgy jobb, de arról nincs dal.