Skip to content

#123555 (elcseszett sshkulcs raspbianon)

Kedvesnaplóm, ha megszakítod a Raspbian telepítését - például mert későn csatlakoztattad a HDMI-kábelt és nincs kép - akkor nem generál SSH-kulcsokat. Ez önmagában nem lenne baj, őrületesen egyszerűen lehet kulcsokat generálni. Viszont ekkor már ír egy olyan logfájlt, ami miatt a kulcskészítés nem lesz sikeres. Emiatt sír a raspi-config, nem lehet bekapcsolni a távoli elérést, és lőttek a headless álmoknak.

A megoldást egy a StackExchange beszélgetés rejti. Az a trükk, hogy még véletlenül sem kell elhinni, hogy az újratelepítés a megoldás. Mármint megoldás az, de nagyon csehszlovák.

Ehelyett:

sudo rm /var/log/regen_ssh_keys.log - kidobjuk a logfájlt
sudo rm /etc/ssh/ssh_host* - a vacak kulcsokat
sudo ssh-keygen -A - és generálunk újakat

Nem árt még újraindítani az sshd-t és minden működik.

Kés Bugyl prefektúrából

Hülyén fog hangzani, de majd kimagyarázom magam: a dizájtárgy-boltokban az, hogy mit akarnak eladni nekünk, legalább annyira fontos, mint a termékek. A legjobban a Best Made Companynál látni ezt. Egészen biztos, hogy a kézzel festett és egy rejtélyes amerikai manufaktúrában gyártott baltákat senki sem veszi komolyan. Dizájntárgy, amitől ősi fákat döntő férfivá válik az is, aki amúgy hét közben marketingtanácsad. Ennek megfelelően van is paródiája.

AFA_LICKITYSPLIT-960_1024x1024

Más re- és upcycling, kézműves, hagyományőrző és dizánj jellegű boltoknál már ennyire nem egyértelmű. A heti leletemre, a Cool Material boltjára például még nincs teljes magyarázatom, bár a Gifts for men jelmondat azért árulkodó. Minden nagyon fémből és bőrből van, nem nagyon spóroltak az anyaggal és inkább békebeli, mint nagyon dizájnos darabok vannak készleten. Régen amúgyis minden jobb volt, ami meg most jó az azért az, mert a réget idézi.

Azért azt majd mutassák mem egyszer aki, a férfiasságot szintén a nehézség és csillogás mentén meghatározó J. Lawson and Co. által gyártott szorítóbilincs jellegű kulcstartót vesz 40 dollárért.

640

A Cool Materialnál egy sztori, aminek úgy tűnt, hogy érdemes utánamenni. A nagyon mezítlábas higonokami kés rövid leírása ígért hagyománytiszteletet, a legjobb megye kardkovácsait, még tán szamurájt is. Logikus volt megkérdezni Balázst, aki Japánban él jó ideje, hogy nézzen utána, mit ír róla a helyi internet. Persze nem voltam elég alapos, egy angol késes fórummal lepett meg, ahol leírják, hogy a rögzíthetetlen pengés, tényleg filléres termék valóban régi terv alapján készül. A késeket azután kezdték el gyártani Kjúsú (régi nevén Higo) kovácsai, hogy a szamurájokat 1877-ben megfosztották a kardviselés jogától és egyéb előjogoktól. Az egyszerű, de jó acélból készült kések sikeresek lettek, annyira, hogy 1907-ben védjegyoltalmat jegyeztetett be rá a késműves céh. Aztán egy 1961-es gyilkosság után jöttek még erősebb törvények, de a higonokami azt is túlélte. Ma egy mester, Nagaó Motoszuke gyártja még az eredetit, egy másik korábbi céhtag pedig a majdnem eredetit. Lenne ebben egy Duna TV-s népi iparművészes riport, de még nem találtam hasonlót.

SONY DSC

Aki pedig nem akar japánt, az vehet XIX. századi németet, francia gyarmatosítókést vagy persze mindenki Opineljét, ami ugyanezt a mesét meséli, csak mindenhol lehet kapni.

(Fotók: Best Made Co., Cool Material, Frédéric BISSON / Flickr CC-BY)

Katonák lapáttal

Ha az ember nem csak a kötelező táncolós-berúgós Dubliners dalokat hallgatja - és amúgy azokból egész könnyen ki lehet futni, hetek kérdése - akkor előbb utóbb szembe jön a Peat Bog Soldiers. A lentre beágyazott verzió mondjuk Luke Kelly, de az már majdnem ugyanaz. Alaptag volt haláláig.

Nincsenek nagy megfejtendő szimbólumok, rögtön világos, hogy háborús dal, nem is a vidámak közül valók. Közbevetés: amúgy a nem vidámságban Eric Bogle And the Band Played Waltzing Matilda dala megy csak talán alá. Na az igazi kilátástalan ANZAC-dal. Viszont egészen eddig egy háborúval mellélőttem, hogy honnan származik, mert nem figyeltem eléggé. Pedig nem első világháborús ez, hanem második. Az Ems-vidékének mocsárlecsapolós táboraiba szállította a Harmadik Birodalom a politikai ellenfeleit.

A Börgermoor táborban született - miután betiltották a mozgalmi dalokat - a Die Moorsoldaten dal, aminek a szövegét egy bányász és egy későbbi Brecht-színész írta, és a zeneszerzők között is két Brecht-közeli arc van (Hanns Eisler és Ernst Busch). Közbevetés #2: Eisler írta később a zenét az NSZK-himnuszához, de jobb ha arról emlékszünk rá, hogy harcolt a spanyol polgárháborúban és az Koldusopera első előadásának sztárja volt.

Ha épp nem punk feldolgozásban szól, akkor menetelősebb a dallama. És bár nem egy harcias dal, a wiki szerint a francia idegenlégió csak menetdalnak használja a francia verzióját, mert pont kijön rá a percenkénti 88 lépés. Két linkkel arrébb azt is megtudjuk, hogy a többi francia egység 120 lépésre kalibrálta magát. Ez az a pont, ahol el kell engedni a témát.

#123538 (m mint memória)

*Elkezdték megenni a “majd este befejezem, addig nyitva hagyom” félig elolvasott cikkek az összes memóriámat. Tartottam egy napot és elolvastam őket.

Dan W írását arról, hogy Kínában, Yiwuban augusztusban gyártják a karácsonyt. Christmas in Yiwu

Tim Maughan The invisible network that keeps the world running ugyanannak a túrának a résztvevőjeként, ahol Dan W járt, a kikötőket énekelte meg.

Justin Parkinson On board the world’s biggest ship megintcsak hajóról szól. Amíg az előző két cikket nem olvastam el, mintha készült volna egy még nagyobb kontérnerhajó.

Charles Leadbeater cikkét arról, hogyan indult a Royal Society, és hogy igenis labort hozhatnak létre nem természettudósok is. Sőt. Hooked on Labs

Más a témája, de kapcsolódik a Quartzban megjelent Why coding isn’t the new literacy című cikk Chris Grangertől. Röviden: a metaforát kitalálók félreértették, hogy mi az írástudás.

Ian Bogost Video Games Are Better Without Characters című cikkében egészen sok mindenről ír, és közben arról is, hogy a rendszerekben való gondolkodás rendkívül fontos. Ha ezt megtanuljuk, talán az is gyanús lesz, hogy a sharing economy nem arról szól, hogy mi gazdagabbá válunk.

Apropó videojátékok és politika a Kotaku brit verziójában van egy cikk arról, hogy nem lehet kilúgozni a politikát a játékokból. Marhaság is lenne. Keza MacDonald írta, az a címe, hogy Why Everyone Should Want Politics in Their Video Games

A politika pedig egyrészt a Jeffrey Goldberg által írt Is It Time for the Jews to Leave Europe? ami az antiszemitizmuson túl inkább arra mutatott rá, hogy mennyire nem tudunk mit kezdeni az iszlám radikalizmussal, és hogy ezt baromira be kéne ismerni.

A másik oldala pedig a Foreign Policy cikke Netanjahu választási győzelméről szól, illetve arról, hogy milyen eszközökhöz kellett ehhez nyúlnia. Az a címe neki, hogy Never Trust Netanyahu és Lisa Goldman írta.

Átkiált a bástyaőr

Vannak azok a szövegek, amelyeken valahogy érződik, hogy igaziak. Ann Leckie Mellékes igazságában az egyik, a sztori szempontjából is fontos dal lógott ki a szövegből. Rá is kerestem, ahogy letettem a könyvet. Az Orbitnak adott interjújában azt mondja Leckie:

The third is older than these two by a couple of centuries, but it shares their military theme. It’s “L’homme Armé,” and it seems like every late fifteenth-century composer and their pet monkey wrote a mass based on it. I exaggerate—I don’t think we have that many surviving Missas L’homme Armé by pet monkeys. But it was a popular song in its day.

Innen már guglis szabadfoglalkozás. A lenti verzió Karl Jenkins milleniumi békemiséjéből származik, amit a koszovói háború áldozatainak ajánlott.

A dallam ismerős lehet azoknak, akik annak idején a sárga énekkönyvből tanultak. Persze a magyar szöveg mindenféle rablókról meg bástyaőrökről beszél, gyakorlatilag legyilkolva a verset. De a dallam az megmarad.

#123535 (ruhagét)

Felszántotta az internetet, mindenki lehozta, még Ed Miliband brit politikus is nyilatkozott róla. A valamilyen-színű-ruha a hét nyertese.

Majdnem annyira gyakran került elő a napokban az a kérdés, hogy ‘de tényleg kit érdekel az istenverte ruha színe’ mint az, hogy milyen színű a ruha maga. Magyarázat amúgy van a Wireden, ha valakit tényleg érdekel. És a magyarázattal érünk el a lényeghez: nagyon régen volt olyan jelenség, ami ennyire közvetlenül, ennyire egyszerűen megtapasztalhatóan rámutatott arra, hogy az észlelésünk nem abszolút. Amikor az egyik kolléga szerint fehér-arany, a másik szerint kék-fekete, és ezek nem a névtelen, figyelmen kívül hagyható internetes emberek, hanem olyanok, akikkel a nap nagy részét töltöm, akkor az gondolkodásra sarkall. Mit láthatunk még más szemmel?

Tankosromantikus

”- Mit tudsz a másik két tankról?
- Azokra ne számíts, mert végük. Az egyik a folyóban van, a másik ég.”

Az lehet, hogy a második világháború nem politikai kérdés. Már nem itt nálunk, hanem Amerikában. Kockázat nélkül lehet filmet csinálni belőle. A Brad Pitt főszereplésével készül Fury például kiszivárgott a Sony-hack során, kijött valamikor karácsony táján, és mire észbe kaptam, már nem is játszották. Nagyon nem kár érte, azt hiszem semmit nem gondol a háborúról azon túl, hogy ‘hát ez torzít az emberek lelkén, de azért mi vagyunk a jók’.

Egy szót se írnék róla, ha ugyanazon a héten nem kerül a kezembe a War is Boring ajánlása miatt a The Beast of War, ami megint kicsit fantasy, de legalább az ördögi és őrült tankparancsnok tényleg ördögi, a mudzsahedek bőrjakós napszemüveges kemény legények, szóval szépen deheroizálva mindenki. Érdekes látni, hogy Afganisztánról már 1988-ban is le lehetett mondani, nem kellett megoldást kínálni. A film amúgy amerikai, úgyhogy aki hisz abban, hogy az univerzum iróniamaximumra törekszik, mosolyoghat azon, hogy a kétezres években az USA háborúzott ugyanott.

És ha már lemondunk Afganisztánról, akkor még a Kilencedik századot kell megnézni. Az az, amiben az oroszok elmesélték a saját vereségüket.