Skip to content

Dobok és kannák - Kaláka 2015

Csak megszeretjük a végére ezt az Egert. Nem mondom, jobb volt a Kaláka, amíg olyan terepen rendezték, aminek minden centijét - ideértve a sörfőzdéket is - ismerjük, de hát ha város romvár helyett ép várat akart…

A péntek utazgatással telt ezért csak a Zurgó és a Csík zenekar rémlik a napi programból. Az azért megint bebizonyosodott, hogy a Csík őrületesen jó, akkor is, amikor nem Kispál meg Quimby feldolgozásokat játszik. Csík János pedig egészen lehengerlően kedves ember, igaz, ezt azóta tudjuk, amióta a régi Zöld Pardonban másfél óra beállás után mindenki nevében elnézést kért, hogy hát ez most így fog szólni, majd adtak egy remek (és tényleg közepesen szóló) koncertet.

Szombaton viszont végig ott voltunk, különösen, hogy nekem még stopot is sikerült fogni a Szépasszony völgyből a várig. A napkezdő Romungro későbbi időben is megállta volna a helyét. Hatalmas lelkesedéssel, szeretettel csináltak koncertet, és sokkal jobban szóltak, mint amit a cédéjük - Spotifyon fent van! - alapján várni lehet. Van is egy nagy kérdés ebben, hogy a népzenét játszó bandák miért csinálnak stúdióalbumokat, ritkán szólnak úgy, ahogy élőben. Akkormeg?

kalaka_1

MÉZ koncerten többször voltam már, nagy meglepetés azon túl nem volt, hogy egyre skótabbul néznek ki. Viszont jó volt hallgatni a lényegében ismerős műsort. A kedvenc számom tőlük még mindig egy angol dal. Többé-kevésbé.

Hasonlóan ismerős élmény volt a Vents D’est koncert is. Miqueu Montanaro fellépései akkor igazán jók, ha van ideje sztorizni, beszélgeni a közönséggel, ott lenni közöttünk - pár éve az A38-on pont ez történt. Persze volt, hogy meg tudta ezt csinálni fesztiválkoncerten is. Az egyik diósgyőri kalákán a közönség közül állt fel, furulyázva felsétált a színpadra, és a végén még háromszólamú kórust is szervezett a népből. Erre most nem volt idő, így csak egyszerűen remek zene szólt.

kalaka_3

A nap itt majdnem véget is ért, egy lakodalmas Balkan Fanatik koncert alatt mindenféle söröket és unikumokat kezdtünk venni, hogy elűzzük a vihart. De! Volt még egy Besh O Drom koncert. Ennek a bandának a koncertjeire pedig annyit jártunk anno, hogy volt olyan Művészetek völgye galéria, ahol mi voltunk az illusztrációs anyag. Valószínűleg azért, mert Lajos egyedül üvöltözte vissza őket. És kiderül, hogy még mindig tudnak bulit csinálni. Eleve megjelent a színpad előtt a nép, hívni sem kellett őket. Pettik Ádám pedig ütötte a kannadarbukét, ugrált, mosolygott, és kész volt a nap.

kalaka_2

És akkor a harmadik nap rögtön a fesztivál egyik nagy felfedezettjével - ez itt most azt jelenti, hogy amúgy tavaly ősszel végigturnézták az országot, csak nem tűnt fel, a Nakaira zenekart, amiből alakult a projekt, meg ismerem - az Oi Dipnoi nevű szicíliai bandával indult. Őket egyrészt azért szerettük, mert nagyon érdekes cajonos, bodhrános, tangóharmónikás világzenét játszottak, másrészt mert egy csodálatos jézusarcú srác ült a harmónika mögött, harmadrészt meg mert a koncert alatt és utána a CD-k dedikáltatása közben kiderült, hogy ultrajófejek. Dani még azt is hallotta, ahogy Kaláka koncerten kiabálják, hogy nandu. Amúgy két napra rá a Szimplában adtak egy még jobb koncertet. Szeretet van.

kalaka_5

A meglepetés viszont az volt, hogy a furcsa westernruhákat viselő idősebb arcokból álló Rodeo Country and Bluegrass Band - akik amúgy magyarok - mennyire király koncertet csinált. Semmit nem vártam, inkább alt-countryt hallgatok, mint igazit, ehhez képest sörért nem volt kedvem elmenni míg játszottak. Az meg a cseresznye a süti tetejére, hogy az utolsó szám alatt a drótnélküli mikrofonnal felszerelt hegedűs elindult és a közönség között ülő összes gyereket meglátogatta, mint valami bluegrass mikulás.

kalaka_4

Végül pedig Kaláka, akiket idén már hallottam a Könyvfesztiválon, de ott gyerekbarát programot toltak, nem olyat, amiben Radványi Balázs önfeleden üvöltözi, hogy dögölj meg te büdös lábszagú disznó. Sokkal jobb ez így. Pláne, hogy az első sorban így is gyerekek voltak, háromszor tapsolták vissza a zenekart.

A keddi Oi Dipnoi koncerten összefutottam egy sráccal és a barátnőjével, aki ismerős volt a fesztiválról. Megbeszéltük, hogy ha máshol nem, jövőre Egerben úgyis összefutunk. Hát így.

Hírlevél helyett  #1

Írtam már egyet-kettőt ilyen ami a csövön kifér jelleggel. Aztán rájöttem, hogy ez itt is lehetne.

Biztos láttátok, hogy meghalt Vinnie Musetto, aki a New York Post címszerkesztője - eleve van ilyen! - volt, és ő adta minden idők legfaszább címét: “Headless Body In Topless Bar”

A New Yorker szerencsére végiglinkeli az összes jobb nekrológot, úgyhogy elég azt átküldenem.

Erről az jutott eszembe - hogy egyrészt a héten halt meg egy erdélyi tanárember, akit csak Imre bácsiként ismertem, és gyalog ment haza a világháborúból Csíkba, amikor vége lett, de ez csak úgy tartozik a történethez, hogy itt egy sztori, amiből a lényeget nem tudom - hogy a nekrológírás annyira külön művészet, hogy rendes helyeken válogatnak is a halottakból. A Telegraph nekrológjai például egészen csodálatosak. Az autóversenyző nem-PC readingi hercegnőt asszem mutattam már. Ha nem, akkor kellett volna. Egy fél napig egyáltalán nem híres, de érdekes emberekről olvastam utána.

Persze őrült - és amúgy viszonylag halott - angolból nem ez a jó grófnő a kedvenc, hanem valószínűleg az ördögi Jack Churchill, aki úgy vágott bele a világháborúba, hogy volt nála íj, kard és duda. Neki tulajdonítják a mondást, hogy “any officer who goes into action without his sword is improperly dressed.” Mondjuk ilyen őrültből van egy cikknyi. Valahogy a többségük brit.

És ha már nekrológ, a jó John Naughton - aki a saját jogán is remek ember, csak azért nem ő írta a legjobb könyvet az internetről (kettő is van neki A Brief History of the Future és From Gutenberg To Zuckerberg), mert azt John Standage írta és a távíróról szól - egyszer idézte a The Economist nekrológíróját arról, hogy hogyan készül egy cikk. Ha csak egy cikket olvastok el ma, akkor mi a fenének linkeltem be a többit.

Anime és Hitler harckocsizói

Lassan lehetne egy sorozat is katonai vándordallamokból. Mindenesetre az egyik Feminfó cikk - Így kerültek válságba a hagyományos férfi értékek - teljesen elgazosodott, szomorú kommentjei között került elő a lenti dal.

Nem is teljesen értem, hogyan kapcsolódik a hagyományos férfi értékekhez egy ilyen szép, kolonialista hátterű szervezet, de mindegy is. Mert sokkal érdekesebb, hogy a dallam valahonnan teljesen máshonnan jön már megint. Aki látta A halál ötven óráját - ami elvben az ardenneki német offenzíváról szól, gyakorlatban meg nem nagyon hasonlít rá - annak beugorhat, hogy Hessler ezredes gyerekkatonái is ugyanezt a dallamot éneklik az ütközet előtt. A dal pedig a Panzerlied, ami azért kerülhetett bele az 1965-ös filmbe, mert csak a birodalom hadseregéről meg dicső halálról szól, nincs benne náculás.

Aztán a dalból lett ez meg az. A wiki szerint olasz motorizált alakulatok, dél-koreai harckocsizók, a fent már emlegetett francia légiósok, és ami a legnehezebben kezelhető, a namíbiai németek is felhasználták a dalt. Az utóbbi verzió a Südwesternlied, egészen borzasztó már-már sramlis-funkys feldolgozások is vannak belőle.

De a legjobb még hátra van. A dal feltűnt a Girls und Panzers animében, ami egy olyan unverzumban játszódik, ahol a tankcsata bevett küzdősportnak számít a gimis lányok körében. Legalább a levegőn vannak ugye, ahelyett, hogy World of Tanksot játszanának.

Bálnák és ufók

Kedves naplóm lesz, de ez az egyetlen megközelítés, ahogy végig lehet linkelgetni mindent. Olyan hét van mögöttem, hogy még.

14049180454_1af9377704_z

Az egész Kristóf Veronikával, a Sea Shepherd - ők kúrogatják a japán tudományos bálnavadászokat az Antarktisz térségében - Steve Irwin hajójának magyar szakácsával kezdődött. Vele még az előző hét szombatán ültem le beszélgetni, csak aztán elkezdett szétcsúszni a téridő, és így egy héttel később lett belőle cikk: “Senki nem fog helyettünk a bálnák és a szigony közé állni”.

Aztán valamikor Skype-on beszélhettem Björn Bolstaddal, aki annak a norvég iskolának az igazgatója, ahol egyrészt feloldották a szigorú tárgyközpontú oktatást negyven éve, másrészt kitartottak emellett. Ő a Brain Bar Budapesten vett részt egy olyan kerekasztalban, amiről teljesen lemaradtam. Kész szerencse, hogy előzetes interjú volt, így kint van a cikk, aminek az a címe, hogy A jegyek csak akadályozzák a tanulást.

hb-150605-004-jpg.inbox1323x882

Ezek után három nap Brain Bar jött, két újabb interjúval. Az első már kint van, az XPrize nagyon optimista nagyon csillogószemű és amúgy rendkívül jóarc igazgatóhelyettese, Eileen Bartholomew mondta el, hogy találnak ki új díjakat, mi van, amikor megelőzi őket a technológia, és mi az emberiség jövője. Próbáltam én vissza-visszarángatni a földre, de nem sikerül. Az a címe, hogy Össze fogunk olvadni a gépekkel.

Másnap pedig, ez még nincs kint és csak munkacímem van hozzá - Lehet, hogy ki kell lőni az öregeket az űrbe - Steve Fullerrel beszélgettem transzhumanizmusról és társadalmi problémákról. Ha kiélesedik belinkelem.

(Fotó: John Lewis / Flickr CC-BY, Hirling Bálint / VS.hu)

Ó a frissen szedett metil-dihidro-jazmonát

“N-metil-4-fenil-1-2-3-6 – dalolta, akár egy ugróiskolát játszó s a lépéseket soroló gyerek – tetra-hidro-piridén!”

Azt hiszem azzal adta el nekem Gazs a Scents of Occasion nevű előadást, hogy a parfümről szól, azt pedig a szokott információszerzési módszerünkkel - Google és Chrome tabok, amíg bírja a vas - az életben nem fejtjük meg. Vagy legalábbis addig nem, amíg ki nem fejlesztik a szagosböngészőt. Így kerültünk csütörtök este a Fenwick tetejére mindenféle proseccós poharak közé.

Az volt a menetrend, hogy Sarah McCartney, a 4160 Tuesdays kézműves parfüméria mindene illatonként rakja össze az este parfümjét. Odette Toilette kommentálja, kérdezget, adja alá a lovat satöbi. Mi pedig minden új alapanyag után kiszállhatunk, ha megijedünk a következőtől. És hát amúgy ki ne ijedne meg például az uborkától.

A lényeg persze az, hogy csodás volt, itt az asztalomon 7,5 milliliter illatszer, amiben nagyjából tudom mi van, értem, érdekel, de ezen túl is vannak tanulságok.

Például, hogy a természetes-mesterséges kettősség nem olyan egyszerű, mint amilyennek látni szeretnénk.

Egy természetes illatanyag sok száz molekula is lehet, és ezért könnyebben van köztük olyan, ami az emberek egy részének allergiát okoz. A mesterséges akár öt-hat molekulából is megoldja ugyanazt, cserébe, idézem, “nincs lelke”. A cserébe második fele, hogy kiszámíthatóbban működik és igazibbnak is hat a mesterséges anyag.

Az alapanyagok ára sem ennek a kettősségnek a mentén rendeződik. Természetesből is van olcsó - például a grépfútból a gyümlölcslé-ipar miatt - és drága (tubarózsa), illetve egy mesterséges is lehet drága. A kilónként 18 ezer fontba kerülő brandy illat például az utóbbira volt példa.

Az már csak a sütire a cseresznye, hogy a természetes eperillat nem eperből van, uborkából pedig egy ezrelékes uborkaaldehidet (2,6-nonadienál) kell használni. A málnát pedig a 4160 Tuesdays blog tanulsága szerint két illatból kell összelegózni, és az eperrel is ez a helyzet, ha az ember nem fizeti ki a sokkal drágább új, IFF-féle Fraise nevű málnaillatot.

Ugye, hogy nem egyszerű? Ez pedig a másik tanulság volt. Hogy a parfüm egy bonyolult dolog, egymásra ható, eltérő tartósságú és molekulaméretű anyagokkal való játék. Viszont lehet róla anélkül beszélni, hogy a sarkos tanninok előkerülnének. Mert a nagyon zöld, frissen vágott fű, szétmorzsolt levél illatot lehet béta-gamma-hexenolnak is hívni meg levél alkoholnak is.

Meg volt szó az európai szabályozásról, talán az IFRA-ról is, és ezer mindenről. Következő kérdésnek pedig ott an az egész gazdasági és szabályozási oldala. Nagy házakkal és tankokban kevert mainstream parfümökkel. Őrületesen izgalmas!

(Az első idézet természetesen a Neurománcból van, William Gibson írta, Ajkay Örkény fordította.)

(Elsőre persze sikerült összekeverni az epret a málnával, javítva.)

A jegyzőkönyv kedvéért: Boring V

Kezdjük az őszinte, kendőzetlen, kíméletlen, savként maró igazsággal: ha nem voltatok ott, elcsesztétek. Jövőre újra lehet próbálkozni. Volt szó a gonoszság természetéről, és arról, hogy milyen eszméletlen mennyiségű aprómunkával jár huzamosabb ideig gonosznak lenni. Erről Keith Kahn-Harris heavy metál szociológus beszélt. Aztán volt egy csodálatos, már-már teleshopos szerelmeslevél a Casion FW-91 terroristaóráról Andrew Hunter Murraytől.

Korábban a bespeedezett Mikulásnak tűnő Irving Finkel elmondta miért kezdtek naplókat gyűjteni, és hogy lett egyszercsak hatezer példányos az állomány. Azt is mondta, hogy a naplónak az a lényege, hogy az ember nem hazudik és nem akarja, hogy más elolvassa, szóval teljesen más mint a blog.

Andy Riley, az öngyilkos nyulas képregény szerzője elmondta, hogyan jött rá, hogy a nagyobb körforgalmak közepén remekül lehet vadkempingezni. Dan Schreiber Kína - szerintem az országon kívül nagyjából ismeretlen - furikipari innovációiról számolt be.

És aztán voltak jó rossz filmek, szifiliszes Voldemort, beszélt egy hétéves srác arról, hogy mi menő a liftekben, megtudtuk hogy mondják szamoaiul, ha valakinek összetörik a szívét. És a felsorolás nem teljes.

#123555 (elcseszett sshkulcs raspbianon)

Kedvesnaplóm, ha megszakítod a Raspbian telepítését - például mert későn csatlakoztattad a HDMI-kábelt és nincs kép - akkor nem generál SSH-kulcsokat. Ez önmagában nem lenne baj, őrületesen egyszerűen lehet kulcsokat generálni. Viszont ekkor már ír egy olyan logfájlt, ami miatt a kulcskészítés nem lesz sikeres. Emiatt sír a raspi-config, nem lehet bekapcsolni a távoli elérést, és lőttek a headless álmoknak.

A megoldást egy a StackExchange beszélgetés rejti. Az a trükk, hogy még véletlenül sem kell elhinni, hogy az újratelepítés a megoldás. Mármint megoldás az, de nagyon csehszlovák.

Ehelyett:

sudo rm /var/log/regen_ssh_keys.log - kidobjuk a logfájlt
sudo rm /etc/ssh/ssh_host* - a vacak kulcsokat
sudo ssh-keygen -A - és generálunk újakat

Nem árt még újraindítani az sshd-t és minden működik.