Skip to content

Autópálya

Mérnökúrtól meghallgattam már vagy kétszer - mindig elmondja, ha fel kell hajtania a pályára és én vele vagyok - mennyire nem szereti a lelketlen autópályát. Nekem viszont nincsenek ilyen érzéseim. Sőt tulajdonképpen szeretem, annyira más mint a normál utak, normál élet.
18:00-kor indultam Pest felé, de az első pihenőt be is iktattam 18:005-re egy benzinkúthoz. Pályamatrica, ezerforintos szabadság négy napra. Míg a bajszos, idősödő huszárhadnagy küllemű kutas betáplálja a gépde a rendszámomat, megiszom a kávém, aláírom az elém tolt papírneműt, viszonlátás-viszonlátás és már a kocsiban ülök. A hármas úton beláthatalan oszlop, egy pár mókás kamionos arc úgy gondolta, megy arrébb gurul pár kilométert szunya előtt. A tervük érdekes választás elé állít, felkanyarodok hamarabb a pályára, de addig követek két tartálykocsit, vagy megyek tovább egy lehelletnyit a hármason egy kamion után. Az utóbbit választom, biztosan tudva, úgyis csak az m30-on tudom megelőzni útitársamat. A szarakodásban lassan eléri az üzemhőmérsékletet a motor. Nem csak nálam, látni a tükörben, hogy a mögöttem lévő ezüst corsa is nagyon fickándozik, türelmetlen a pilóta, na. Alig kezdődik az m30, mindketten kivágjuk az indexet, hagyjuk már ott a kaminyont. Padlógáz. Itt vonnék vissza minden rosszat, amit az astráról mondtam. Száznegyven-százötvenig le se lehet lőni és onnan még öreges tempóban fel lehet húzni százhetvenig. Jól meg is nézem azzal a szent elhatározással, utánanézek mennyit csal a kilométeróra. Ami vicces a helyzetben, a corsás hölgynek ez sem elég, kilohetvennél repül be elém és folytatja ebben a tempóban. Emberkedés megvolt, gondolom, visszalassítok normálisra. Innentől autópálya. Tényleg nem izgalmas, ráadásul rohadtul fárasztó - már ha százhúsz felett közlekedünk. Elég egyszer visszalassítanom ivás miatt, hogy rájöjjek, lélektani határ van valahol a százas számnál. Az alatt nyugodt buliautózás, afelett figyelem, fegyelem. Berakom a direkt erre a célra felvett kazettámat. Egyik oldalán Happy Drivers, másikon Klingonz. Így utólag merész ötlet psychobillyre vezetni, de akkor jó volt. Különben is mit csináljon az ember, ha egyedül ül az autóban. Félúton nem sikerül megállni, átterelnek a másik oldalra, vágyakozva nézem a töküres ömv kutat. Újabb húsz-harminc kilométer után találok egy shellt. Péksüti, segafredo capuccino - lopni kell egy olyan csészét, mert szép - és vissza a kocsihoz. Gyújtás, óra, ekkor döbbenek rá, hogy eszméletlen korán vagyok. Olvasok egy fél órácskát valami terroristás Fable könyvet, amit még a régi időkből származik, amikor tudott írni. Elég idő ellógása után újra pálya, újra koncentráció. Tökölészésem közben szürkülni is kezdett, látszanak már az úton a fényszóróim, gyorsítás után megjelennek a javított repedéseket jelző táncoló vonalak is. Végül Budapest tábla, találkozóhely. Anyámék busza még nem futott be, olvasok pár oldalt. Félúton vagyok.