Skip to content

Nagyanyák, nagyapák

“Vidd csak el, úgyis te voltál az elsőszülött, téged még ismert” - fejeztük be a beszélgetést nagyanyámmal. Eddig nagyapám borotválkozódobozát kerestük felforgatva a szekrényeket, mert “meg kell lennie, olyan kis zöld volt, ha emlékszel még”. Nem emlékeztem, nagyon kicsi voltam még, mikor meghalt. Annyi van csak meg, hogy kerek arcú, borostás ember volt, hogy biciklivel mentünk a Vasutas kocsmába, ahol alig láttam fel a hűtőpultig, de biztosan tudtam, hogy van benne sünike. Azt hiszem más idők voltak, süteményt tartottak a kocsmában. Kossutot szívott, mert Munkást már mégse, parasztember volt, bármennyire kellett a városba költöznie. Italban nem volt ennyire válogatós, úgy mondják, de én nem tudom. Ami biztos, hogy tőle örököltem a tejeskannából átalakított pálinkafőzőmet is. Még nem mertem használatba venni. Lehet jobb is, Józsi papát az ital vitte el végsősoron. Én vagyok az unokái közül az egyetlen, akit még ismert. És istenkém azt kiskölyökként is tudtam, hogy büszke rám. Végülis fiú lettem, míg neki csak három lánya született. Senki nem viszi tovább a nevét. De fiúnokája már van, csak az van. Most lenne csak igazán büsze, hat fiú. A többieknek csak a mesék jutnak, nekem gyerekkoromban jutott még túrórudi is. Mindig hozott, bármekkora amplitúdóval is jött haza a bicajával. A gépet nem tudtam megmenteni, mire észbekaptam, már odadták valakinek. Marad a túrórudik emléke és a doboznyi kés.