Skip to content

Kocsiút az éjszakába

Na estére kész lettem, mint a házifeladat. Gép átad családnak, ótókulcs, engemet meg már mindenki hagyjon békibe. Le a lépcsőn eszembe jutott, hogy semmi sem szánalmasabb, mint egyedül autózni éjszaka. Cipőkötés közben bővítettem a szabályt: semmi sem szánalmasabb, mint egyedül autózni éjszaka Cranberriest hallgatva. Mert míg az első esetben üres az anyósülés és valami gonosz általános üresség figyel az utastérben, a második eshetben azt is pillanatok alatt világossá teszi a zene, hogy ki hiányzik. Aztán mint a légkalapács, nekilát zakatakázni az agyamban. Na ez nem kellett. Telefon Mérnökúrnak, rábeszélés esti fotózásra, gáz.
Kísérletező kedvemben talál az este, kihagyjuk a diósgyőri várat, Bükkszentlászlónak kanyarodok. Közben menetrendszerűen nem oldjuk meg az élet nagy kérdéseit, viszont ennek - és a szakadatlan figyelemnek - köszönhetően beveszek néhány olyan tűkanyart, amilyenre nem is számít az ember a szelíd bükki utakon. A tetőn már leszállt valami, valószínűleg maga sem sejti, pára-e vagy köd. Viszont a látótávolság meglehetősen nagy, néha felvillan mögöttem száz-százötven méterre egy másik autó. Társsá teszi az út, néha ellenőrzöm, megvan-e még. Aztán szerpentin lefelé, Lillafüred. Fotózás, sárga és neonfények, hiány.

Kedvesem virraszt

AutumLeaves

(Digitkép, illetve digitkép színkorrekcióval, a normálfilmesekre még várni kell.)