Skip to content

Vajon

Tegnap a helovinpartiból hazafelé Roland ismét Ákost énekelt - én persze ellencsapásként megtanítottam neki a Tizenhárom ezüstpityke fityeg a mentémen kezdetű népi éneket. A menü a Majom a ketrecben című sláger volt - ezt nem linkelem be, aki ismeri ismeri, aki nem, ott van gugli apánk, vannak dolgok, amiket azért már mégse.

Miközben egy útmenti levélhalomban feküdtünk és hallgattam a nótát Rolcsi kreatív előadásában - ráadásul kreatív külsővel: sátánista kukásnak öltözött - megjelent lelki szemeim előtt a stúdió. A lemez már 99%-ban kész volt, minden hangsáv a helyén, gépen, datkazettán, masztercédén figyelt, mikor Ákos - fekete ingben - ráébredt, hogy a számok bizony tövidebbek, mint tervezte. Közölte is a zenekarral:
- Srácok, baj van, a számok rövidebbek mint kéne, nem teljes az album.
Szó bennszakadt, hang fennakadt a szárnyas szavak hallatán. Egy közösségi gondolat izzott a levegőben: mi lesz a posztmodern trubadúr ópuszával, befejezetlen préselik plasztikkorongra lelketlen gépek, hogy aztán a globalizmus éteri szekértolói által agyonjátszott olcsó slágerekként fújják szét hangjait az új idők új szelei. Félelem költözött az vastaghúrú érccines lelkekbe, fejét leszegve hangszerét bámulta az összes kultúrhérosz. Állt néma csend.
Ősz bárd - félig Kex, félig Bikini, kicsit Lord vagy tán egészen Hobó - emelkedett szólásra, foga kerítésén e szavak szökkentek ki, mint szökken szárba jó kalász Kunság mezein:
- De hát Ákos, magad vagy a posztmodern trubadúr, a nagy szavak kismestere, fin-de-siécle ugarmagyar századvégének bús énekese, ugyanbizony hogy tehetnél olyat, hogy ordas déjék és anglicizmussal vetett nyelvű szpíkerek kezébe csiszolatlan gyémántod kerülni engeded. Nem lesz ez így jó.
A fekete dalnok leült hát a keverőpulthoz, nagy gondolatok gyúródeszkájához és tologatni kezdte a tolattyúkat, tekergetni kezdte a potmétereket, majd mikor már minden villogott a pulton, maga elé vette három zsemléről és húsz deka párizsiról szóló coopos számláját és nagy titokzatos arccal számokat kezdett írni a hátára. Hamarost hangos heuréka kiáltás hagyta el ajkát, és az üdvözültek túlvilági mosolyával újravágta a majmot a ketrecben.

Csak így eshetett a rémeset - és nem másképp - hogy a dal minden második sora kábé ugyanaz. Felkeltem hát megvilágosodva a levélkupacból és elindultam hazafelé azzal a boldog tudattal, megsimogatta árnyékomat isten bal kisujja, megéltem a pillanatot, amikor a kultúrhéroszok közel kerülnek az emberekhez. Boldogan halhatok meg.