Skip to content

A fenyő

Boldogult gyerekkorom egyik karácsonyán nagymamámtól hazafelé sétálva találtam meg a fenyőmet. Gally volt csupán, eldobva a kocsinyomokkal díszített havas utcán, csak egy igazán kis gyerek láthatott benne fantáziát. Igazán kis gyerek voltam, szerencséjére.
- Vigyük haza, ültessük el. - kértem apát a második esély nevében.
Apám pedig - szokásos hülyeségeimen rutint szerezve - beleegyezett. Fagyott a föld, hó borítja, legyen meg az örömöm, fa ebből úgyse lesz. Cipeltem boldogan a fenyőmet, hazaérve pedig lenyomtam a földbe a kerítéstől nem messze a postaláda takarásába.
A fa pedig bízott az egy százalékában, mint Edlington, és kihasználta a lehetőséget. Megnőtt. Most vágtuk ki - ha nem mi, akkor az émász, mert veszélyezteti a vezetéket - karácsonyfa lesz belőle.
Most is fagyott a föld, kénytelen leszek felolvasztani egy kicsit forró vízzel. Aztán meglátjuk, érdekli-e a gallyakat a harmadik esély.