Skip to content

Kézzel, mint az állatok 2. - Kihagyott képek

  • Szerelem, tudod. - magyarázza a pénztároskislány a másik eladónak.
  • Á, én még sosem éreztem olyat. - válaszol a másik némi hamissággal a hangjában.
    Nem tudom én sem megállni a mosolyt. Hirtelen kedvem lenne meghívni egy kávéra, elhívni sétálni, megtudni ki a kedvenc írója, mi volt a jele az óvodában, satöbbi. Vidám emberekbe könnyű beleszeretni. Aztán a hangulat elszáll, otthagy a sarki papír-írószer pultjánál, én meg ahelyett, hogy megkérném a lány kezét, kérek két olcsó ceruzaelemet a lemerült aksijaim helyére. Mosolyogva viszlátot köszönök és irány az utca.
    Kint betömöm az elemeket a gépbe, és nyugtázom, hogy megint van fénymérés, autofókusz, él a gép. A vizsga utáni csavaroghatnék is múlóban van, megcélzom hát az állomást. Persze seietés kizárva. Le is akadok az első bőgatyás varjúnál. Stíröljük egymást egy ideig. Fekete-fekete, stimmel. Urbánus ember, urbánus varjú, még ez is. De barátsággá nem fejődik a kapcsolat, a lencse első moccanására elszáll, otthagyva a járdán addigi foglalkoztatóját, egy fél szelet kenyeret.
    A második akadály egy csapat hómunkás képében jelentkezik. Nem olyan rettenthetetlenek, mint a híradók válsághóhányói. Nem is dolgoznak erőt megfeszítve. Lapát a falnak támasztva, olcsó cigi a szájak szélén. Emberek. Ráadásul épp azt beszélik ki, hogy bezzeg a másik banda, ők négyen vannak. Rábólintanak a képre, de azért a kezükbe veszik a lapátot. Mert úgy illik. Búcsúzáskor azért elhangzik a kérdés:
  • És ez a metró újságban lesz?
  • Nem. - válaszolom - Csak magamnak fotóztam.