Skip to content

A posztmodernitás margójára

Kezd a WS a kommentekhez fűzött széljegyzet lenni, de két posttal lejjebb Thomas Kerekes idézett egy írást az - általam különben igen kedvelt - Prae-ből, és nem tudok szó nélkül elmenni az írás szóhasználata, nyelvezete mellett.

A fenti link alatt található írás Umberto Eco A tegnap szigete című regényéről szól, amit mindösszesen egy okból nem említettem még az Ecós rantek alkalmával: a ‘mester’ legolvashatatlanabb műveként éltem meg. Bizonyos ideig partner vagyok az olvasóval történő játszadozásban

ha az ilyen jellegű személyes és zavaró megszakításokat annak vesszük, talán még kezdeményezem is néha a játékot

de a tegnap szigete nem tudta magát megkedveltetni velem. Tudom, hogy a modern szöveg nem holmi cafka, aki olcsón adja magát, felkínálva az értelmezés lehetőségét, de a tegnap szigete kész zárdaszűz volt. Nem jött be, na. De messze mentem attól, amiről írni akartam.

Szóval a tanulmány igyekszik méltó lenni az alapműhöz, a bölcsészképzésben eltöltött idő alatt felszedhető legjobb posztmodern szlengben íródott. Két erős mondattal indít:

Nem igényel különösebb magyarázatot annak a recepcionális tapasztalatnak az elfogadása, amely szerint az ezredvégi regény diszkurzív megalkotottságában domináns szerepet kapnak különbözõ jellegû destruktív mozzanatok. Umberto Eco regénye, A tegnap szigete, stratégiai szempontból kielégíteni látszik eme kanonikus beszédmódbeli sajátosság feltételeit.”

majd a felütés után olyan aknákat helyez el a szövegben, mint “
temporális értelemben mediális helyzet vagy “szövegalkotás stratégiáinak destruktív potenciáljai”.

Az ilyen tanulmányokról mindig a Sokal-ügy jut eszembe. Nagyon röviden az ügy arról szólt, hogy Alan D. Sokal, a New York-i Egyetem fizikaprofesszora megjelentetett a neves Social Text folyóiratban egy tanulmányt. A tanulmány a szokásos posztmodern tudományos szlengben íródott, megkapta a maga kritikáját, nem bántott senkit. Kicsit később Sokal lehúzta a lepelt az írásáról, mondván két egymás után rakott mondatának sincs értelme, nemhogy a szöveg egészének. Volt felzúdulás, nyilatkoztak okos emberek buta dolgokat, majd az addigra már nem kicsit tekintélyvesztett Social Text megegyezett Sokallal, hogy megjelentetik egy, a cikkparódia okát fejtegető, írását. És most jön a svédcsavar. A Social Textben mégsem jelent meg a második cikk, elutasították, mert minősége nem érte el a folyóirat által megkívánt szellemi színvonalat.
Persze a magyarázó cikk megjelent máshol, szült válaszokat, vitát indított a posztmodern tudományos szleng hasznosságáról illetve károsságáért. Ezt hívják összefoglalóan a Sokal-ügynek.

A másik pedig, amit a fenti írás - amitől időközben kilométerekre kerültem - eszembe juttatott, egy passzus Pelevintől. Úgy érzem ez megfogalmazza az egész jelenség mibenlétét.
Tatarszkij, a copy writer és tapasztalt kolegája vodkáznak, kellően részegek már, mikor Tatarszkij felismeri a másikban ifjúkora egyik agitpropos szónokát, megkéri, hogy beszéljen úgy mint régen:

”- Ez az - mondta Tatarszkij -, most már magára ismerek. A legfantasztikusabb az, hog tényleg egy órán keresztül magyarázta a jelentős és a mérföldkő-jelentőségű közti módszertani különbséget, és teljesen értettem minden egyes mondatát. De amikor bármelyik két mondatot együtt akarta megérteni az ember, mintha fal állta volna útját… Lehetetlen.”