Skip to content

Tapasztalatok a Nanóval

Folyt a sör, kiosztásra került az ész vastagon - “de ez olyan mintha kiírnád az oldaladra, hogy én vagyok a legnagyobb király és közben nem te vagy” - és a zsebemben egy iPod nanóval hagytam el a blogger bulit.

Az első, ami a csomagolás kibontása után feltűnt, hogy az ipodot borító vékony fóliára írtak valamit. Kis betű, fehér betű, de végül sikerült kisilabizálni: Don’t steal music, és ugyanez még három nyelven. Köszi.
A rendkívül dizájnos telepítő cédét végül semmire nem kellett használni, a Software Update automatikusan leszedte az ipod csatlakoztatásához szükséges programokat. A biztonság kedvéért frissítettem a fent lévőket, majd pcmcia kártya be (a g3-mason még nincs usb) és rátoltam a készüléket. iTunes, formázás, gép elnevezése (Boo) és aztán egy gyönyörű grafikus kernel pánik.

Van a másik fajta, amikor a graf felület fent marad, de megjelenik egy karakteres felület és arra ír nagyon alap system betűkkel. Csak egyszer sikerült ennyire kiborítani az OS X-emet, büszke is vagyok rá.

Három újraindítás kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a pcmcia kártyának az optikai egér és az ipod egyszerre sok, melegszik mint az állat, aztán dob egy KP-t és csaó. Ezután már nyugodtan pakoltam a zenéket, nem féltem a halált, félig már sikerült is pakolnom, a tele még messze van.

Azon még filózok, hogy a geeken szexi fehér füleseket, amik egy árnyalattal jobban szólnak, mint az eddigi sennheiser mx400-as cseréljem-e egy nem geeken nem szexi pmx60-ra karácsony környékén. Minden tapasztalat érdekel.

És persze a karcolódás. A hír igaz, csak úgy lehet teljesen karctalanul tartani az ipodot, ha több rétegnyi tokba csomagolva hordjuk magunkkal, és ha hozzáérünk (számváltás, hangerő, miegymás), akkor utána napokig lehet rajta maszatolni a bőrünkről rá telepedett mocskokat. Rendszeresítettem hozzá egy szütyőt, a puskapor száraz, istenben bízunk, több jelszó nem jut eszembe.