Skip to content

Negyedik dimenzió, avagy tényleg átaludtuk-e a kilencvenes éveket

Balogh Endre kritikája Halkik Norbert Big székely sójáról hetek óta ül a könyvjelzőim között, és csak nem sikerült írni róla. Valószínűleg azért, mert lényegében egyetértek a kritikával, és mert a regény annyira nem tetszett - sőt egyáltalán - hogy kétszer foglalkozzak vele. Most is csak azért veszem elő, mert annyira túltengett az írásban a cyber szócska, mint amennyire a tegnapi Frei dossziéban a virtuális vagy a negyedik dimenzió. (A dossziéról HH mindent leírt, amit leírni érdemes.)

Ilyenkor olyan az érzésem, hogy átaludtuk a kilencvenes éveket, és még most is a reggeli kávé előtt vagyunk. Ne mondjátok, hogy csak én olvastam februárban a Wireden a “Cyberspace” is dead cikket, a kapcsolódó Boing boing postot vagy éppen az End of Cyberspace blogot. Woody Allen-i rövidséggel összefoglalom, miről szólnak: nincs olyan, hogy cyberspace. A kibertér, a virtuális valóság a kilencvenes évek, a kiberkultúra legszebb álmai voltak. Az adajakók és a VR szemüvegek által megteremthető, megteremtendő virtuális valóság sosem terjedt el. A szélessáv terjedésével kiderült, hogy a 3D-snek észlelt terek helyett beérik a felhasználók a képernyőn 3D-snek tűnő terekkel.

Az internet - és véletlenül sem kiberszpész vagy negyedik dimenzió - beépült a mindennapokba. Olyanokkal beszélgetünk rajta, akikkel épp nem tudunk személyesen találkozni. Olyan információk válnak elérhetővé, amelyekhez fizikailag nehezen vagy drágán lehetne hozzájutni. (Mondjam, hogy bookwarez?) Az internet nem hely, hanem eszköz. A felhasználó pedig játékos, beszélgetőpartner, író- vagy újságíró, de semmiképp nem “cyberhuszár”, hacker vagy látens pedofil.

(És miközben ezt írtam, megjelent egy post Frei “Negyedik Dimenzió” Tamás műsoráról a Kommentkomon is.)