Skip to content

Nyomoz a tolvaj, nyomoz a rabbi

A huszadik század egyik hőse a nyomozó. Mindig képben van, minden cselszövésen átlát. Véresen-borostásan túléli a legvadabb bandaháborúkat, de képes eligazodni az évszázados kastélyokban történt rejtvényszerűen finom gyilkosságok közt is. Nem csoda, hogy a detektív meghódította a számítógépek képernyőjét is. Rendhagyó független krimijátékok jönnek.

Kezdetben volt a játék

Ha az ókori görögös kötelező köröket kihagyva a történet valahol a brit detektívírók-klubjának ezerszer emlegetett tízparancsolatánál kezdődik. Egyrészt mert ez az aranykor, amit vissza lehet sírni, másrészt mert a parancsok alapján írott regények esélyt adtak az olvasónak, hogy játékként kezelje az egészet. Valahogy úgy mint a Cluedo társasjátékot, vagy mint az Ackroyd-gyilkosságot másodszor olvasni.

A játékos aranykori krimire válaszul kialakult a keményöklű, előbb ütő és kérdéseket csak ezután feltevő detektív fémjelezte irányzat. A Máltai sólyom Sam Spade-je, Piszkos Harry, vagy persze a Max Payne játék lepusztult hőse ennek az iskolának a teremtménye. Ezeknek a figuráknak nem az a legnagyobb problémájuk, hogy úritök tenyésztési kísérleteiket megzavarta egy felbukkanó bűntény, mint Poirotnak, nem szükséges élénkítőszereket szedniük Holmes-hoz hasonlóan, ha környezetük nem nyújt elég izgalmat. Életük, eszközeik a városhoz szürkültek, ahol dicsőség minden túlélt nap.

Kemény ököl, puhakalap

Minden nap ugyanúgy kezdődik Fedora Spade számára: kicsit másnaposan, az életben és a rendőrségben csalódva rágyújt egy illatos indonéz cigarettára. Teheti, hiszen ráér. A speciális gyilkossági csoport, ami valójában a rendőrség elfekvője nemkívánatos nyomozók számára, vezetőjeként mindenkinek jobb, ha semmit sem csinál. Legalább okot ad arra, hogy a következő leépítéssel megszabaduljanak tőle. A vezetőség hatalmas pechjére azonban a játékos által irányított Spade kezébe mindig olyan ügyek kerülnek, amik miatt megmenekül a világ, elbukik a gonosz, a mélyen cinikus nyomozó pedig a szerv nyakán marad a szegfűszeges cigarettáival egyetemben.

A Fedora Spade kalandjait bemutató játék annyira régies, hogy már retrónak se neveznénk nyugodtan. Az egyszerű menü alapú navigáció és színhelyeket ábrázoló erősen pixeles képek már tizenöt éve sem számítottak volna modernnek. A kurzorbillentyűkre és Z-X-C billentyűkre felépített írányítás rendelkezik azonban két komoly előnnyek: gyorsan tanulható és nem áll a történetmesélés útjába. Az összegyűjtött nyomokat egy-egy tárgyalási helyzetben használhatjuk fel, igaz a játék rendkívül nagyvonalúan siklik el a hibáink felett. A bizonyításokat akárhányszor meg lehet próbálni, így a logika talaján bizonytalanabbul álló játékosok számára is garantált a siker a végén. Igaz, én egy rövid órára megragadtam a második epizód egy olyan pontján, ahol nem egy bizonyítékot kellett felhasználni. De már elmúlt.

A Fedora Spade sztori negyedik epizódja - az utolsó kaland - a napokban jelenik meg, érdemes rá-ránézni a Studio Eres oldalára. (http://studioeres.com/games/fedora)

Megválaszolatlan kérdések

Stone rabbi valószínűleg akkor is utálja a megválaszolatlan kérdéseket, ha ő maga tette fel őket. Nem csoda hogy mikor a zsinagógájának egykori tagja komoly összeget hagy rá, aminek ráadásul egy gyanakvó nyomozó hozza hírét, elindul válaszokat gyűjteni a nyitott kérdésekre. A szegény Lower East Side-i zsinagógától messze kell menni, hogy az ember igazi bűnözőket leljen, de Stone makacs fajta.

Bár a The Shivah nem túl nagy felbontású, retrósan pixeles, mégis tele van finomságokkal. A szereplők avatárjai gyönyörűen vannak animálva, még azt is látni, ahogy a detektív szarkasztikus mosolyra húzza a száját a kötelező puhakalap árnyékában. Ötletes ahogy az összeszedett nyomok egymásra rángatásával juthat következtetésekre, vagy újabb kérdésekhez, a játékos. És akkor még a rabbi boxról nem is esett egy - spoileres - szó sem.

Valószínűleg a Shivah volt az első olyan történetvezérelt játék, amiben az elbukás elfogadható zárása a játéknak. Stone meghal, ha ügyes volt, előtte jóváteszi az elkövetett hibáit. Persze marad annyi nyugtalanság a játékosban, hogy újrapróbálja, de nem azért, mert a sztori nem működne, csak jó lenne a happy end.

Tolvaj szorult helyzetben

Trilby egészen jó tolvaj - és remek fazonú kalap, mint Fedora kollégája - de valahogy nincs szerencséje. Beletenyerel egy világuralmas, borzalmas találmányos tervbe, amiben a biztonság kedvért még valami férjgyilkosságnak tűnő dolognak is jutott hely. És mivel a nyugodt visszavonulásnak, a kellemes öregkori töktermesztésnek - ja az Poirot - a záloga a szépen lezárt ügyek, nyomozásba kezd.

Az Art of Theft nem úgy krimi játék, mint az eddigiek. Nem kell következtetni, nyomokat gyűjteni, csak nehéz és piszok nehéz pályákon kell végigvezetni a rejtőzködni szerető tolvajunkat, a történet meséli magát tovább ha sikerrel jártunk. Ha nem, akkor halálosan idegesen még hajnal kettőkor is a pálya átvitelével foglalkozunk, mert nehogymár egy nyolc képpontból összelegózott kamerán bukjunk el.

Mivel Trilby a szakma legszebb hagyományai szerint úriember - mint Block betörő regényeinek Bernie Rhodenbarrja - ezért néhány dolgot nem enged meg a játékosnak. Csak X darab riasztót aktiválhatnak, csak Y darab őrt kábíthat el, a számok pedig csak képességpontok feláldozásával növelhetők. És amúgy is, ki venne szívesen olyan képzettségeket, hogy szadizmus meg igénytelenség, annyi szebb árnyékban kúszós diszciplína van.

Lapzárta után érkezett

Nem akartam tovább húzni a bejegyzést, úgyhogy a napokban előkerült Beauties&Beasts és a Dirts Split kimaradt. Legalább linkként legyen itt amíg rájuk nem érek.