Skip to content

Az agyméret és a butaság összefüggése

Remek előadás, különösen a delfines vonal!

Vetület

elcsuszott terkep

A majdnem teljesen jó, de aztán mégsem - akinek jónak tűnik, Szegedet keresse - térképnek az a titka, hogy még véletlenül se ellenőrizzük, hogy a megfelelő vetületben van-e az adatunk. Ezzel átlagosan negyedévente megszivatom magamat, és ilyenkor mindig újratanulom, hogy a Qgis-ben hol van a mentés másként (Layers!) menüpont.

Az adat amúgy a hihetetlenül zseniális OpenStreetmapről van, puszira adnak az embernek járási, kerületi, kistérségi, megyei térképet. Csupa olyasmit, ami akár közadat is lehetne, de ahogy tudom nem az.

Magyar-japán közös határ

Print

Tiencsin nevét most éppen azért ismeri mindenki, mert nagyjából a teljes Mengyelejev-féle periódusos rendszer felrobbant, elégett és a légkörbe került ott az elmúlt héten. Van viszont egy történelmibb vonatkozása is számunkra. A legendás, a széljobberek kigúnyolására használt magyar-japán határ ugyanis ebben a városban húzódott. Na nem hosszan, az osztrák-magyar és a japán kereskedőkolónia között volt maximum pár méternyi, és ott is a Hajho-határfolyó tesítette meg ez.

A koncessziós zónára az 1900-as bokszerlázadás leverése után tett szert a monarchia. Túzottan nagy erőkkel (négy cirkáló és néhány száz haditengerész) ugyan nem vettünk részt a nyolc nagyhatalom által indított nemzetközi kontingensben, de legalább ott voltunk. A Hadtörténeti Múzeum előtt látható is két, hadizsákmányként hazahozott kínai ágyú. Arról, hogy mégis mire volt jó a zóna, a Falanszter írt pár éve kimerítően.

És hogy a magyar-japános poén - mert azért nem több, na - teljes legyen, a koncessziós területet egyrészt akkor vesztettük el 1917-ben, amikor Kína hadat üzent a központi hatalmaknak. Másrészt az osztrákok az 1919-es saint-germaini békeszerződésben, a magyarok pedig az 1920-as trianoni békeszerződésben lemondtak a követelésükről. Szóval édes Erdély és édes Tiencsin…

Szórakoztató folytatás, hogy a Bokszer Jegyzőkönyvben foglaltak, a japánok fickós hozzáállása és egyéb dolgok miatt Tiencsinben tör majd ki 1937-ben a második japán-kínai háború, aminek két év múlva lesz a hetvenedik nyolcvanadik évfordulója. Nagyon érdekes lesz figyelni a megemlékezéseket és nyilatkozatokat.

(A kép forrása a Wikimedia Commons, elég nagy ahhoz, hogy poszterméretben nyomtatható legyen. Csak mondom.)

Hajó, hanem

Tettünk egy kört, linkblogolással indult minden - és Buddha lelke lebegett a vizek felett - és egyre inkább oda is térünk vissza. Nade inkább hajók, mert mostanában mindenhol hajók vannak. És esküszöm nem a nyár meg a Balaton közepén söröző ismerősök, hanem.

Lehet hajóban lakni. Ehhez nem csak az kell, hogy az ember egy folyópartot is tartalmazó városban éljen, hanem hogy átlátható legyen, mi kell egy lakóhajó üzemeltetéséhez.

Aztán volt egy sztori a BBC-n arról, hogy a Horst Wessel iskolahajót a világháború után hiphopp átnevezték The Eagele-re és most az amerikai partiőrség használja oktatásra. Van benne még szó mindenféle dealekről a szövetségesek között, meg egy tengerészről, aki nagyon nem akart náci lenni.

Tavaly februárban volt egy sztorija Tim Maughannek a világ hajózásáról, akkoriban vett részt az Unknown Fields kelet-ázsiai felfedezős túráján. A cikk azóta átszivárgott a The Verge-re is, de az eredeti helyről jobb érzés linkelni. Ugyanezen a túráról írta Dan W a Postcards from a supply chain sorozatot. Az is jó.

Közben Maciej Ceglowski összekalapozta a pénzt arra, hogy meglátogassa az Antarktiszt, amiről korábban is olyan mókásan írt. Gazs kérdése, hogy milyen érzés jómódú amerikaiak hobbiját támogatni tulajdonképpen teljesen jogos, az én 11 dolláromból is megy Ceglowski. Kutya kötelessége érdekesen írni.

Konténerhajós utazós a Sarah Royal cikke is, ő egy költözést valósított meg a legkevésbé kézenfekvő útvonalon. Mivel egyedül utazott, nem turistacsoportként, valószínűleg pontosabb a leírása a hajón való életről, mint bármelyik fenti cikk.

Crawlerbutaság

Kaptam egy aranyos levelet Flickren. Arról szólt, hogy a Creative Commons - Nevezd meg licences képemet felhasználták egy utazásos oldalhoz. Szépen fel van tüntetve a nevem, be van linkelve a forrás, tök elegáns az egész. Egy dolog csesződött el, a crawler nem értelmezte a képaláírást, ami a következő volt: “Salgótarján, ja nem, Genf”. Így most Tarjánhoz van rendelve a CERN amúgy tényleg hatvanasévekcsúnya épülete. Ez:

9270134435_99f75b9bd3_z

X-gerät

Egy hónapon keresztül rágtam magamat, hogy egyrészt akarok-e fényképezőgépet venni, másrészt milyet. Az elsőt Judit segített eldönteni, a másodikat meg akaratán kívül, de Tamás, aki a kezembe nyomott egy kölcsönkapott Fujit. (Mindkettőtöknek köszi!)

A Fujinak az volt az érdekessége, hogy mindene kéz alatt volt. Mint régen a Prakticán: jobb kéz idő, exponálógomb, felhúzó, bal kézen a blende és az élesség. A Fujinál, digitális gép lévén kicsit bonyulultabb, de még így is egyszerűen kezelhető úgy, hogy nem nézek fel a keresővől. Ezt az amúgy csodálatos Canon G11-em nem tudta teljesen. Persze csalás volt a dologban, a Tamásnál levő X-E1-en a Fuji nem túl olcsó 35 milliméteres, gyors/fényerős lencséje volt. Legalább van mire spórolni.

nyskajazz-1

Sötétben amúgy az X-E1 sem lát jól

Amíg a 35mm meglesz, viszonylag jól eljátszom a 16-50-es kitlencsével, ami ugyan nem fényerős, viszont egyébként szeretni való darab. Jó megfogni, használni, részben hozza a filmes-tükörreflexes élményt. Amiről persze akkor nem is tudtam, hogy az 1.8/50-es lencse maga a luxus, később ilyen nem lesz, vagy nem párezer forintért. Egyelőre nagyon élvezem, aztán majd mesélem tovább, ha lesz mit.

Dobok és kannák - Kaláka 2015

Csak megszeretjük a végére ezt az Egert. Nem mondom, jobb volt a Kaláka, amíg olyan terepen rendezték, aminek minden centijét - ideértve a sörfőzdéket is - ismerjük, de hát ha város romvár helyett ép várat akart…

A péntek utazgatással telt ezért csak a Zurgó és a Csík zenekar rémlik a napi programból. Az azért megint bebizonyosodott, hogy a Csík őrületesen jó, akkor is, amikor nem Kispál meg Quimby feldolgozásokat játszik. Csík János pedig egészen lehengerlően kedves ember, igaz, ezt azóta tudjuk, amióta a régi Zöld Pardonban másfél óra beállás után mindenki nevében elnézést kért, hogy hát ez most így fog szólni, majd adtak egy remek (és tényleg közepesen szóló) koncertet.

Szombaton viszont végig ott voltunk, különösen, hogy nekem még stopot is sikerült fogni a Szépasszony völgyből a várig. A napkezdő Romungro későbbi időben is megállta volna a helyét. Hatalmas lelkesedéssel, szeretettel csináltak koncertet, és sokkal jobban szóltak, mint amit a cédéjük - Spotifyon fent van! - alapján várni lehet. Van is egy nagy kérdés ebben, hogy a népzenét játszó bandák miért csinálnak stúdióalbumokat, ritkán szólnak úgy, ahogy élőben. Akkormeg?

kalaka_1

MÉZ koncerten többször voltam már, nagy meglepetés azon túl nem volt, hogy egyre skótabbul néznek ki. Viszont jó volt hallgatni a lényegében ismerős műsort. A kedvenc számom tőlük még mindig egy angol dal. Többé-kevésbé.

Hasonlóan ismerős élmény volt a Vents D’est koncert is. Miqueu Montanaro fellépései akkor igazán jók, ha van ideje sztorizni, beszélgeni a közönséggel, ott lenni közöttünk - pár éve az A38-on pont ez történt. Persze volt, hogy meg tudta ezt csinálni fesztiválkoncerten is. Az egyik diósgyőri kalákán a közönség közül állt fel, furulyázva felsétált a színpadra, és a végén még háromszólamú kórust is szervezett a népből. Erre most nem volt idő, így csak egyszerűen remek zene szólt.

kalaka_3

A nap itt majdnem véget is ért, egy lakodalmas Balkan Fanatik koncert alatt mindenféle söröket és unikumokat kezdtünk venni, hogy elűzzük a vihart. De! Volt még egy Besh O Drom koncert. Ennek a bandának a koncertjeire pedig annyit jártunk anno, hogy volt olyan Művészetek völgye galéria, ahol mi voltunk az illusztrációs anyag. Valószínűleg azért, mert Lajos egyedül üvöltözte vissza őket. És kiderül, hogy még mindig tudnak bulit csinálni. Eleve megjelent a színpad előtt a nép, hívni sem kellett őket. Pettik Ádám pedig ütötte a kannadarbukét, ugrált, mosolygott, és kész volt a nap.

kalaka_2

És akkor a harmadik nap rögtön a fesztivál egyik nagy felfedezettjével - ez itt most azt jelenti, hogy amúgy tavaly ősszel végigturnézták az országot, csak nem tűnt fel, a Nakaira zenekart, amiből alakult a projekt, meg ismerem - az Oi Dipnoi nevű szicíliai bandával indult. Őket egyrészt azért szerettük, mert nagyon érdekes cajonos, bodhrános, tangóharmónikás világzenét játszottak, másrészt mert egy csodálatos jézusarcú srác ült a harmónika mögött, harmadrészt meg mert a koncert alatt és utána a CD-k dedikáltatása közben kiderült, hogy ultrajófejek. Dani még azt is hallotta, ahogy Kaláka koncerten kiabálják, hogy nandu. Amúgy két napra rá a Szimplában adtak egy még jobb koncertet. Szeretet van.

kalaka_5

A meglepetés viszont az volt, hogy a furcsa westernruhákat viselő idősebb arcokból álló Rodeo Country and Bluegrass Band - akik amúgy magyarok - mennyire király koncertet csinált. Semmit nem vártam, inkább alt-countryt hallgatok, mint igazit, ehhez képest sörért nem volt kedvem elmenni míg játszottak. Az meg a cseresznye a süti tetejére, hogy az utolsó szám alatt a drótnélküli mikrofonnal felszerelt hegedűs elindult és a közönség között ülő összes gyereket meglátogatta, mint valami bluegrass mikulás.

kalaka_4

Végül pedig Kaláka, akiket idén már hallottam a Könyvfesztiválon, de ott gyerekbarát programot toltak, nem olyat, amiben Radványi Balázs önfeleden üvöltözi, hogy dögölj meg te büdös lábszagú disznó. Sokkal jobb ez így. Pláne, hogy az első sorban így is gyerekek voltak, háromszor tapsolták vissza a zenekart.

A keddi Oi Dipnoi koncerten összefutottam egy sráccal és a barátnőjével, aki ismerős volt a fesztiválról. Megbeszéltük, hogy ha máshol nem, jövőre Egerben úgyis összefutunk. Hát így.