Skip to content

Sissi egészen máshogy

Mikor Vujity Trvtko előjött azzal, hogy valami olyat talált a trianoni békeszerződésben, ami eddig mindenkinek elkerülte a figyelmét, nem tudtam megállni a poénkodást. Már csak azért sem, mert fel lehetett idézni a pár száz méteres legendás magyar-japán közös határt Tiencsinben. Minden jel arra mutatott, hogy az adás nem a kis kolóniáról fog szólni - Hírbehozó Gergő tippje a párizsi szerződésekben tárgyalt négy új faluról jobb tippnek tűnt. Az MNO szerint azonban mégis Tiencsin lett a történet, ráadásul van még egy plágiumvád is a sztorival kapcsolatban. Hogy ez kikerült a képből, beszélhetünk egy másik kínai városról, Csingtaóról.

9604396288_7b2f77786d_z

Az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchiának egészen menő hadihajóflottája volt. Akadtak persze hülyeségek - így süllyesztették el az olaszok a Szent Istvánt -, illetve magasan túlértékelt dolgok - erre meg itt egy remek poszt az otrantói csatáról - de tengeri hatalomforma voltunk. Hajókkal! A tiencsines beszélgetés közben viszont arra kellett rájönnöm, hogy a K.u.K flottából közül gyakorlatilag semmi sem maradt meg. A jóvátételként átadott hajók nagy részét az 1920-as évek elején Olaszországban zúzták be, maroknyi hajó pedig a hatvanas évekig szolgált a győztes országok flottájában.

Az egyetlen kivétel a Lajta (SMS Leitha) monitor, ami Budapest belvárosában parkol a Dunán múzeumhajóként. (A Bodrog monitor teste is megvan, de nincs felújítva egy egészen kicsit se. Az anyja se ismerne rá.) A többi újrafeldolgozott vashulladékként teljesít szolgálatot, ami szomorú, ha megnézzük, milyen vasak voltak ezek.

Nyilván nem gazdaságos nagy adag, karbantartás-igényes gépet megtartani. Ez annyira régi meglátás, hogy a kedvenc repülőcsónakomból, a Boeing 314-esből - ezzel kellene utaznia minden emberi logika szerint Indy-nek a filmekben - egy darab sincs. Akad egy marék fotó, azt annyi. Igazi Zeppelin? Egy darab se. De az amerikai kortársaiból sincs.

Kaiserin Elisabeth 12

És valahol itt érünk el a sztorihoz. Mert a nagy osztrák-magyar flotta egyik egysége nem az Adrián védte a hazát illetve a khm gyarmatbirodalmat. Ebből eleve sarjadzanak érdekes történetek, amelyekben ott a lehetőség, hogy minden résztvevő máshogy emlékezzen rájuk. Egyrészt kétszázegynéhány cs. és kir. matróz a Zenta és a Mária Terézia császárné és királyné cirkálóról részt vett a bokszerlázadás leverésében, másrészt annak az expedíciós erőnek voltunk tagja, amely végigerőszakolta és fosztogatta a Pekingig vezető utat. Jobban bele kellene olvasni, hogy megtudjuk, mennyi szégyellnivalónk van. Általában véve minden résztvevő ország azt szereti mondani, hogy az atrocitásokat a többiek követték el, ami legalábbis zavaró.

SMS_Kaiserin_Elisabeth

Későbbi történet, hogy az SMS Kaiserin Elisabeth - vagy ahogy a wiki szerint magyarul hívták Őfelsége Erzsébet császárné hadihajója - nem csak, hogy kínai vizeken rekedt a világháború alatt, de ott is süllyedt el. A hajó Veperdi András remek kifejezését kölcsönvéve lobogómutogatós úton volt a Távol-Keleten, és esélye sem volt hazajutni az Adriára.

Csingtaóval nem járt különösebben jól a hajó, Ausztria-Magyarország és Japán között nem volt háború, a kikötőt védő németek azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a Kaiserin Elisabeth részt vegyen a védekezésben. Bécs egy darabig ellenkezett, de a németek elérték végül, amit akartak. Az ostrom alatt a hajó orr- és tatlövegeit a szárazföldre telepítették át, onnan lőtték a japán hadihajókat. A nagy eredmények nem az Erzsébethez kötődnek, a német Jaguar ágyúnaszádhoz, ami elsüllyesztett egy japán rombolót, illetve az S-90 torpedónaszádhoz, ami pedig Takacsiho könnyűcirkálót süllyesztette el legénységével együtt. A blokád alá vett hajókat végül a legénységük süllyesztette el miután kifogytak a munícióból a város pedig elesett. 56 magyar tengerész és két magyar tiszt került hadifogságba, a hadifogságban életét vesztő Vita János kivételével mind 1920-ban térhettek haza.

A történetről sokkal bővebben írtak előttem, erre tovább

(Fotók: Stephen Hughes / Flickr CC-BY, Wikimedia Commons/State Archives/War Archives Vienna)

Mandelás sorminta és ellenzéki faliszőnyeg

“I did not join the struggle to be poor” - a mondat Smuts Ngonyamának fogainak kerítésén szökkent ki 2004. novemberében. Ngonyama ekkor az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) szóvivője volt, és azt próbálta meg magyarázni, milyen szerepe volt a Telkom privatizációjában, ami során a cég egy része az ANC-kormányok telekomunikációs főosztályvezetőjénél, Andile Ngcabánál kötött ki. A dolog talán még védhető is lett volna, elvégre Ngacba valóban szakpolitikus volt, de nem ez volt az egyetlen nagy értékű privatizáció, aminek a végén ANC-közeli figurák jártak jól. A mondat és a tény, hogy Ngonyama a bizniszből csinos, 160 millió randos - mai árfolyamon 3 milliárd forint körüli, akkorin közelebb van az öthöz - haszot húzott, nos, nem vette ki jól magát.

@gazsdothu által közzétett fénykép,

És mintegy zárójelbe rakjuk ide, hogy arról az ANC-ről beszélünk, ami most is kormányon van, aminek az elnökét a nemi erőszaktól kezdve a zsaroláson keresztül a sikkasztásig mindennel megvádolták már, de egyelőre leperett róla. Meg sok más is. Legutoljára a Panama Papersben lehetett olvasni az emberről.

De vissza a struggle-höz, meg a szerencsétlen mondathoz, mert azt megragadva lehet kimászni a dél-afrikai politikából. Lawrence Lemaoana ezt a mondatot válaszotta faliszőnyegének témájául. A szemfülesek azt is észrevehetik, hogy van csinos forásmegjelölés is: a sárga betűkben feltűnnek az ANC logójának darabjai, mintha egy zászlóból vágta volna ki őket. Ha megfelelő szögben nézzük és kicsit hunyorítunk is közben, olyan ez, mint a nagymamám Zalai Imréné népszavazási kérdést ad le mém, de fizikailag is létezik.

kangas blowing in the wind

Legalább ennyire fontos - és ezzel mindjárt elérünk oda, ahol a sztorinak kezdődnie kellet volna - hogy a szövet is érdekes. Afrikai kanga, ami hagyományos női ruha Afrika Nagy-tavak régiójában. Két darab másfélszer egy méteres textilből áll, és hihetetlen formanyelve van. A kerete mintás, a közepe egy mondatot, találós kérdést, bölcsességet vagy valami üzenetet tartalmaz - ez a kanga neve - és valami hozzá kapcsolódó mintát. Na ilyen kangákból - és shweshwe-kből, ami a kékfestett szövet rokona - álló kiállítás jött szembe a William Morris Galleryben, amikor ott jártam. Ott lógott a falon Lemaoana több a médiára és az apartheid utáni politikára reflektáló munkája is - az Afronován van egy jó válogatás belőlük.

A kiállításon viszont nem az egyes ANC-s ügyeket felemlegető művek lógtak a falon. Valódi választási üzeneteket tartalmazó, tömeggyártott textileket is kiállítottak. Olyat, amin csak politikai szlogenként is érthető mondat szerepelt, olyat, amin Mandela volt a sorminta - persze Mandela pártja az ANC volt, körbe is értünk - és persze olyat is, ami Barack Obama megválasztásának örült.

Elég pár utcával arrébb sétálni, hogy az afrikai textilek egészen más kontextusban jöjjenek szembe. Walthamstow Central metrómegállótól egy sarokra a főutcán viasznyomott anyagokat anyagokat is lehet találni a méterenként kétfontos tweed és gyapjú között. Üzenet nincs rajtuk, ha pedig a minták jelentenek is valamit, nem mi fogjuk megfejteni. Kellene hozzá egy ghánai, kongói vagy nigériai ismerős, hogy elmondja, mivel állunk szemben.

Néhány hat yardos csomagon a Vlisco név is feltűnt, amit a közelmúltban kiáltottak ki - újra - Afrika Chaneljének. A holland cég textiljei eddig is a népviselet részének számítottak, de az olcsóbb kínai szövetekkel nem igazán tudott versenyezni. Végül egy brit befektetői csoport szállt be az üzletbe, és megpróbálnak divatmárkát csinálni a Vliscóból. Az idei kollekciójuk épp hatvanas éveket játszik, viasznyomott nagy mintás textilekkel.

Vita hálistennek van abból, hogy az egykori gyarmatosító ország cége gyártja az afrikai népviseletnek számító textileket, miközben a kentéről vagy a bogolanról sokkal kevesebb szó esik. Tunde M. Akinwumi, a The “African Print” Hoax (PDF) szerzője szerint alapvetően európai, kínai, jávai és indiai minták díszítik az afrikai textileket. A mudcloth, a kente adhatná az újrateremtett afrikai szövetek alapját. Jacques Macquet antropológus afrikanitás (africanity) fogalmát és az ezt körüljáró írásait véli alapnak Akinwumi.

Az indonéz - Jávára is onnan ment - eredetet a Vlisco sem tagadja, csak a sztori más: a hollandok valóban az indonéz batikot - megint egy textil! - akarták lemásolni és gépekkel gyártani, de annak a piacnak nem felelt meg a termék. Ellenben félúton találtak egy másik piacot maguknak, ahol magukénak érzik a márkát a viselői.

Hogy milyen etikai köröket lehet még megfutni, ez a blogposzt remekül összefoglalja. Esetenként itthon is van lehetőség feltenni a kérdést, a magyar Keuna divatmárka afrikai textilekkel dolgozott, igaz, megvolt hozzá a sztorijuk is. Vagy ha még működő márka kell, akkor Bandula Aranka dolgai között vannak gyakran waxprintesek. Az afrikai kapocs pedig mindkét esetben ugyanaz: Sena.

És akkor még azt nem is meséltem, hogy Walthamstowból hazafelé, Bethnal Greennél a gyerekkormúzeumban warlikiállítás van. Az is festett, az is textil, de kelet-indiai és történeteket mond el, és a Jivya Soma Mashéhoz hasonló alkotók újra felfedezték maguknak. De már így is szétesik a poszt, ne menjünk tovább.

#123609 (b mint bismarck)

A Tirpitz sztorija amúgy jobb, de arról nincs dal.

Az agyméret és a butaság összefüggése

Remek előadás, különösen a delfines vonal!

Vetület

elcsuszott terkep

A majdnem teljesen jó, de aztán mégsem - akinek jónak tűnik, Szegedet keresse - térképnek az a titka, hogy még véletlenül se ellenőrizzük, hogy a megfelelő vetületben van-e az adatunk. Ezzel átlagosan negyedévente megszivatom magamat, és ilyenkor mindig újratanulom, hogy a Qgis-ben hol van a mentés másként (Layers!) menüpont.

Az adat amúgy a hihetetlenül zseniális OpenStreetmapről van, puszira adnak az embernek járási, kerületi, kistérségi, megyei térképet. Csupa olyasmit, ami akár közadat is lehetne, de ahogy tudom nem az.

Magyar-japán közös határ

Print

Tiencsin nevét most éppen azért ismeri mindenki, mert nagyjából a teljes Mengyelejev-féle periódusos rendszer felrobbant, elégett és a légkörbe került ott az elmúlt héten. Van viszont egy történelmibb vonatkozása is számunkra. A legendás, a széljobberek kigúnyolására használt magyar-japán határ ugyanis ebben a városban húzódott. Na nem hosszan, az osztrák-magyar és a japán kereskedőkolónia között volt maximum pár méternyi, és ott is a Hajho-határfolyó tesítette meg ez.

A koncessziós zónára az 1900-as bokszerlázadás leverése után tett szert a monarchia. Túzottan nagy erőkkel (négy cirkáló és néhány száz haditengerész) ugyan nem vettünk részt a nyolc nagyhatalom által indított nemzetközi kontingensben, de legalább ott voltunk. A Hadtörténeti Múzeum előtt látható is két, hadizsákmányként hazahozott kínai ágyú. Arról, hogy mégis mire volt jó a zóna, a Falanszter írt pár éve kimerítően.

És hogy a magyar-japános poén - mert azért nem több, na - teljes legyen, a koncessziós területet egyrészt akkor vesztettük el 1917-ben, amikor Kína hadat üzent a központi hatalmaknak. Másrészt az osztrákok az 1919-es saint-germaini békeszerződésben, a magyarok pedig az 1920-as trianoni békeszerződésben lemondtak a követelésükről. Szóval édes Erdély és édes Tiencsin…

Szórakoztató folytatás, hogy a Bokszer Jegyzőkönyvben foglaltak, a japánok fickós hozzáállása és egyéb dolgok miatt Tiencsinben tör majd ki 1937-ben a második japán-kínai háború, aminek két év múlva lesz a hetvenedik nyolcvanadik évfordulója. Nagyon érdekes lesz figyelni a megemlékezéseket és nyilatkozatokat.

(A kép forrása a Wikimedia Commons, elég nagy ahhoz, hogy poszterméretben nyomtatható legyen. Csak mondom.)

Hajó, hanem

Tettünk egy kört, linkblogolással indult minden - és Buddha lelke lebegett a vizek felett - és egyre inkább oda is térünk vissza. Nade inkább hajók, mert mostanában mindenhol hajók vannak. És esküszöm nem a nyár meg a Balaton közepén söröző ismerősök, hanem.

Lehet hajóban lakni. Ehhez nem csak az kell, hogy az ember egy folyópartot is tartalmazó városban éljen, hanem hogy átlátható legyen, mi kell egy lakóhajó üzemeltetéséhez.

Aztán volt egy sztori a BBC-n arról, hogy a Horst Wessel iskolahajót a világháború után hiphopp átnevezték The Eagele-re és most az amerikai partiőrség használja oktatásra. Van benne még szó mindenféle dealekről a szövetségesek között, meg egy tengerészről, aki nagyon nem akart náci lenni.

Tavaly februárban volt egy sztorija Tim Maughannek a világ hajózásáról, akkoriban vett részt az Unknown Fields kelet-ázsiai felfedezős túráján. A cikk azóta átszivárgott a The Verge-re is, de az eredeti helyről jobb érzés linkelni. Ugyanezen a túráról írta Dan W a Postcards from a supply chain sorozatot. Az is jó.

Közben Maciej Ceglowski összekalapozta a pénzt arra, hogy meglátogassa az Antarktiszt, amiről korábban is olyan mókásan írt. Gazs kérdése, hogy milyen érzés jómódú amerikaiak hobbiját támogatni tulajdonképpen teljesen jogos, az én 11 dolláromból is megy Ceglowski. Kutya kötelessége érdekesen írni.

Konténerhajós utazós a Sarah Royal cikke is, ő egy költözést valósított meg a legkevésbé kézenfekvő útvonalon. Mivel egyedül utazott, nem turistacsoportként, valószínűleg pontosabb a leírása a hajón való életről, mint bármelyik fenti cikk.