Month: September 2003

Újra emberek…

<

p> Folytatódott bemattolásom. Bevásároltunk szobatársaimmal, ahogy szomjas emberekhez illik. Vettünk sört, Borsodit és valami Roggent (Ilzerék rozs söre). Hazacipeltük a szerzeményeket, behűtöttük és nekiláttunk az intézményes elfogyasztáshoz. Lökött Roland barátom elhúzta száját az első korty után:
- Ebben semmi különleges nincs. - jelentette ki
- Mit vársz tőle. Rozssör. - válaszoltam
- Rozs? Nem rizs?
Na most ehhez mit lehet szólni? :)

Zabálás

<

p> Na ezt mindenképp el kell mesélnem, még ha kép nincs is mellé. Horror, bunkóság, pulykacomb!

<

p> Kollégista vagyok, és mint ilyen, emberek közt élek. Ez általában nem zavar, csak ugye vannak olyan emberek, akik szép csendesen, rendesen, jóindulatúan rámásznak az agyadra, lecsorognak a szemedre és végül teljesen kiütnek. Jelenlegi szembe szobatársam az utóbbi kategóriába tartozik. Testépítő és történész a szentem. De valahogy csak az első jellemző rá.

<

p> Ma reggel félálomban futottam össze vele. Én támolyogtam, hogy hozzájussak a reggeli teámhoz, ő viszont a közös asztalt szemrevételezte éppen. Az asztalon csupán a tegnapi vacsoránk -ő persze kimaradt belőle- maradványai hevertek. Erre közli az istenbarma, hogy “Jó nagy zabálás volt itt valamikor.” Nem tudtam mit szólni. Lehet, hogy csak nálam jelent mást a társalgási hangnem, de pillanatok alatt bemattolt. Elmotyogtam, hogy”Igen, vacsoráztunk”, és néztem magam elé.
Le fogom lőni, isten engem úgy segéljen.

Mai lelet

<

p> Vannak helyzetek, amikor az embert kegyetlenül felidegesítik, amikor érzi, meg kell mondania a világnak, az őszintét. Érzi, hogy káromkodnia kell egy nagyot és irodalmit. :) Valószínűleg ez a falfirka is ilyen hangulatban születhetett.

<

p> Nekem mindenesetre szerzett egy-két jó percet, amit a grafittikről nem mindig tudok elmondani. Köszönet gyerekek!

Tudom, mit felejtettem el. Katt a kisképre, és van egy kedves, antipatikus órarendetek. :D

Eindultam!

Na hogy az alapítóbeszédet ilyen sikeresen letudtam, felrakom a mai hozzájárulásomat a világörökséghez.
Ő az! Beleestem, ahogy megláttam az öcsém asztalán. Annyira fájóan divatos volt, amennyire nem mondott semmi értelmeset. Ki az a hülye, aki a békeharcban még hisz? De most komolyan!
Jobb, ha leírjuk angolul? Persze egy órarend még mindig kevéssé vicces, mint a USA,
CCCP és Peace feliratú pólókban feszítő diszkócicák.

Mindenesetre remélem, hogy az Egyesült Államok Hadserege nem ezt a menetrendet követi.
Csak mert akkor még mindenképpen meg kell látogatniuk Dél-Amerikát is. Meg persze Ausztráliát.
Az érdekes lesz.

Csak elindult ez, még ha reakciósan is. Helló világ!