Fotó, kép, photoshop

<

p> Mottó:
“Meszt says: képhamisítóóóóóóó :P

<

p>    Jó ötletnek tartom leírni a Photoshopról, a fotókról és azoknak a netes megjelenítéséről, mert, mint a mottó mutatja, megint megkaptam a hízelgő címet. Kezdésként szeretném jelezni, hogy jelen fejtegetés csak és kizárólag a normálfilmes ényképezésről szól, annak is a kisfilmes (Leica 135 - hogy szakszerűnek tűnjek) verziójáról, mert a középformátumú gépem Mérnök Úr kölcsönkérte és még nem jött haza. :) A középformátumú diát egyébként sem tudom szkenelni, ahhoz nem alsókategóriás diaszkener kell.
   Javaslom, kövessük a fény útját először. Mert egyszerű. A tárgyról visszavert fény az objektíven, a tükrön és a pentaprizmán keresztül eljut a “user” szemébe, amennyiben “látá, hogy ez jó” úgy állítgat egy keveset, esetenként felcsavar pár szűrőt az objektív elé (feket-fehérnél szinte elengedhetetlen), majd megnyomja a gombot. A tükör felpattan, a retesz kinyílik. A fény útja most a következő tárgy > (szűrő) > objektív > film. Itt hajlik meg először a valóság, hiszen ahány objektív, annyiféle képalkotás és akkor még nem is beszéltünk a filmek közti eltérésről. (Csak rövid példaként álljon itt a remek Tesco 200-as film, amit nagyon szerettem, és amivel minden éjszakai kép kellemes, narancsos-vöröses tónusú lett)
   Miután a filmet ellövöldöztük, elő kell hívni. Ha színes a filmünk, akkor jön a labor (és ár) keresés, majd a legmegfelelőbbe beadjuk, ahol egy kellemes szekreter alakú gép betunkolja mindenféle szütymőkbe, majd átvilágítja és a végére csodák csodája lesz papírképünk, negatívunk. Ha fekete, akkor vagy ingünk-gatyánk otthagyjuk az előhívás fejében, vagy innen-onnan összerakunk egy labort. Ez azért jó, mert meg lehet tapasztalni az éjszakázás örömeit, a hidrokinon illatát és azt, hogy milyen, ha elkezd előjönni a kép és gyorsan át kell rakni a másik löttybe. Persze mindkét út esetleges. A kép végső állaga erősen függ a labortól, a vegyszertől és persze a papírtól, amire kinagyítják.
   A végső stáció a fotó (mert a hagyományos kémiai eljárásokkal készített képet még nevezhetjük így) digitalizálása. Én diát szkennelek, amióta a sulinet gazdaságos szkennerem ilyesmire is képes. Ráadásul a beállító felület enged egy raklap módosítást. Fényesség, kontraszt, élesítés (ez utóbbit még sose sikerült használni:) és így tovább. Mindennek az lesz a vége, hogy a gépre egy olyan kép kerül be, ami a legkevésbé sem hasonlít az eredeti fotóra. Ez a “fotón még jól nézett ki” életérzés. És itt jön a pshop és társai.
  Hogy mi ennek a kifutása? Nem tudom pontosan. Az biztos, hogy én a netre képeket rakok fel, nem fotókat. És az is, hogy a kép lényegét érintő módosításokat (blur, effekt és társai) jelzem is. Hogy ezek után érdemes-e csalásról vagy hamisításról beszélni, azt döntse el az olvasó.