Ma sikerült “kivezetni” magam rendesen. Egytől volt konzultáció, ebédidőben meg vonatozzon, akinek hat anyja van. Kései kelés, reggeli, autó beizzít és le Nyíregyre urasan. A harminchetes-harmincnyolcas úgyis az egyik kedvenc utam. Kicsit dombos, rálátni a zemplénre, Tokajra, elhaladok a tarcali szőlődombon levő nagyon jópofa kápolna alatt - mental note: egyszer egy rendes fotó, normális fényben - van benne átkelés a Tiszán. Szóval jó. Ennyire talán csak a Balmazújváros felé elvivő Hortobágyos, Alföldes, bálás, darvas, egyenes és végtelen utat szeretem, amiről a múltkorjában értekeztem.
Különben a kedvenc utak megléte rendkívüli fontossággal bír. Kicsit talán kényszeresnek tűnik, kicsit megszokás, de vannak helyek, ahová csak egy úton tudok eljutni. Vagyis ha azon az úton megyek, az rendkívül komfortos érzés. Ilyen például a “hátsó út” Diósgyőr felé - különösen ha sötétben megyek haza és van kivilágított villamos a nagy sötét vasgyári megállóban, az olyan mint egy álom - vagy a Vargahegy-Ruzsinszőlő út, kilátással a kivilágított városra. (zárójel: ugyanilyen az avasi kilátó alatt lévő padsor, a debreceni kistemető, vagy kicsit arrébb a napkeresztes görögtemplom, csak ezekhez macerás, kényelmetlen vagy nem az igazi autóval menni. ezek tipice gyalogos helyek.) Nyíregyen még nincsenek ilyen kedvenceim. Talán csak a campus, ahol egészen egyszerűen jó lenni (ebben hasonlít persze a Kossuthhoz).
Az meg külön vicces, hogy ezek közül a legritkább esetben sikerült akár egyet is megosztani mással. Vagy el se hiszik, hogy az király, vagy nem érzik a mágiát. Azért próbálkozom.
Gülüszemű szörnyek, borostyán terminálok