Teljesen jó ötletnek tűnt stoppal hazajönni Nyíregyről. Kora délután volt, buszozni kellett volna a vasútig, meg várni, meg utána a kocsiban várni, hogy hazaérek, ez nem tűnt nyerőnek, viszont elindulni a nyúlós, nyálas ködbe stoppolni, na az igen. Lám lám, mit tesz a két óra alvás. Különben élveztem ám. Nyíregytől Rakamazig egy egészségüyi főiskola mellet mentőstisztként dolgozó sráccal. Utána egy kamionos arc vett fel, igaz nem nagy ótóval, hanem civil kocsival. Ellátott két tanáccsal is. Az egyik, hogy menjek Bodrogkeresztúrnak, mert arra többen járnak és szép. (ez utóbbi nagyon igaz, a Bodrog völgye még így levélhullás után is eszméletlen jól néz ki, nem is beszélve a kis falukról arrafelé) A másik pedig, hogy vegyek egy ötvenforintos tachométerpapírt és azt lengessem a kamionosoknak, mert bajbajutott kolegának mindig megállnak. Kicsit gerinctelen, de ha egy kamionos mondta. Majd legközelebb kipróbálom. Ha meg valakinek hamarabb van legközelebb, akkor dobjon meg egy méllel, hogy tényleg működik-e. A legtöbbet különben Bodrogkisfalud után vártam, meg a falun való átsétálás is hosszú volt, cserébe a stopom, aki addig hozott, megmutogatta a helyet és felhívta a figyelmemet az egyik kanyarban meglapuló remek étteremre. Ez is legközelebb porgrampont. (Érdeklődőknek: Tokaj és Bodrogkeresztúr közt a Lebuj becenevű csárda.) Szerencsig eljutni két stopba került - operation leap frog memorial day - ami normál esetben szenvedés, de mivel a második egy Kamaz volt - ami ugye mindent visz - így nem panaszkodom. Ehhez hasonló autóban úgyis süldő kamaszkoromban ültem utoljára, mikor a Gyilkos tótól a civilizáció felé vezető úton megállt nekünk egy Roman Diesel típusú teherautó. Alapfelszereltsége a következő volt: román sofőr, olvasó, kazettagyűjtemény és utasonként legalább két Szűzanya kép. Na az se benzinnel ment, hanem malaszttal.
Szerencsről egyens már az út, nekem is csak egy kis kitérőt sikerült belevarázsolni, ugyanis nyitva volt a csokimintabolt. Uszkve két kilóval nehezebb táskával értem végül haza sötétedésre.:)