Életek

Leütök egy spészt. Életre kel a lelkem gépesített fele. Pedig nem is akarták felengedni a buszra. “Táskákat a csomagtartóba” - szólt rám a sofőr, de megnyugtattam, hogy ez törékeny. Amúgy is kézipoggyász, nehogymá és hasonlók. Ülőhely hátul a kerék felett, ide se ül ép ember. Előkerülnek a fülesek, felcsendül a Hechos contra El Decoro. Elektronyos, spanyolos, raga-rap pauszpapír vékonyságú trash gitáralapokkal. Legalábbis ez jön át, egy audiofil biztos többet tudna mondani. Vájtfül nélkül is hatással van rám. Guerilla musical, Radio rabiamuffin és hirtelen jó ötletnek tűnik meghalni Katalóniáért. Lehetnék például a milicista Roberto Capa honfitársunk híres fotóján. Támaszthatnám a kép keretét, dobhatnám a lelkes művészetbarát felé kezemből a puskát. Fogd testvér, harcolj vele te tovább, védd vele asszonyod, add tovább fiadnak, ha az idő elérkezik. Emlékezzetek meg rólam.
Vagy persze lehetnék Robert Capa maga. Követném Namban az előrenyomuló zöldsapkásokat, bőrnyakúakat vagy navy sealeket. Járnék lebombázott városban, néptelen dzsunkák közt, felégetett rizsföldeken. Lépnék aknára, hogy Namból rögtön a mennybe emelkedjek. És fotózzak ott is tovább mennyei negára.
Messze repültünk szép Katalóniától, ébredek rá, mikor vált a lejátszó. Ludditák. Kiesik a kezemből az imaginárius puska. Terepruhám városi álcázóra vált. Surranóm originális - vagy annak többé-kevéssé eltalált másolata - deszkáscipő. Enyém a világ és megírom. Postokba sűrítem az életem, ezrek látják amit én és ahogy én. Szórakozni indulok a többiekkel. Miénk a város.
Váltás, de most tudatosan. Kirángatom a discmanből a kábelt és Seraphimhoz csatlakoztatom. Ha már nem villoghat a sarokban, hogy you’re connected Dixie/Kelt/Mendemondo, legalább minimális kötelék legyen. Felpörög a hallásküszöböt épp csak megközelítve a winchester, elindul a ‘tunes, és máris valahol a bostoni ír kolónia egyik kocsmájában ülök. Tapsolnak a férfiak, mégiscsak az ő fiaik játsszanak. Arról énekelnek, hogy mocskos az élet a dokkokon. Régi szavak és régi düh, új dallamokra feszítve. A valóságot opálszűrőn keresztül látom csak, elúszik a szemeim előtt az ‘újvárosi gyárnegyed. A millió sárgás-fehéres reflektort karácsonyfaizzó méretűre zsugorítja a távolság, a mérgesgáz égető sem több gyufalángnál. Aztán a Tisza, Polgár, kezdődik a vadnyugat. Delizsánsszá fajul a busz is, pattog a rossz úton. Mögöttem a szép lány, lassan letesz a tanulásról, remeg a jegyzet, remeg a képernyő, remeg a világ is. Utazunk Débébe.