- Most akkor mondja meg, jó ez a vers? - kérdezte Taxner tanár úr, miután csoporttársnőm megtartotta az első referendumot felvilágosodás szemináriumon. Nem volt könnyű dolga, útkeresős korai Kazinczy vers jutott osztályrészéül, de talált szakirodalmat, felhasználta, megtartotta a rá eső részt. Úgy gondolta, aznapi szereplése véget ért.. Ennek megfelelően meg is lepte a kérdés, nem tudott rá válaszolni. Tekintély ide, kánon oda, olvasta a verset, megküzdött vele, hazugságnak érezte volna a hangos igent. Nem felelt.
- Mondjuk ki hangosan, ez a vers nem jó. Ne féljenek kimondani. - jelentette ki Taxner, megtörve a csendet. Mi pedig leírtuk az egyetemi képzés legtanulságosabb mondatát. “Ez a vers nem jó.”
Ezt a történetet fontosnak tartom odagépelni a vagy.hu-ról szóló bejegyzésem “margójára”. Egyrészt az örök igazság - a nem jó írások köztünk élnek - miatt, másrészt pedig ez minden pajzsom a türelmetlenség, gyors ítélkezés vádja ellen. Irodalommal kapcsolatban használva a tekintélytisztelet fogalmával nem tudok mit kezdeni.
A vagy.hu-n pedig nem irodalom történik, hanem újságírás. Az újságolvasó ember pedig siet; ha nem tetszik a cikk, ha nem kelti fel a figyelmét, ha nem érti, akkor továbblapoz. Mert a következő cikk címe érdekes, mert a head informatív, mert a szöveg jó. A képlet nagyon egyszerű: a rossz szövegeket nem olvassák végig. Az idézett szöveg pedig nem volt jó. Sem a Keresztury cikk, sem a Sly féle honlapkritika. Lehet, tényleg kéne egy olvasószerkesztő annak a lapnak.