Vannak mondatok, amik olvastán felkapja a fejét még a posztmodern bölcsész is, nemhogy a magamfajta kucsmátlan-ám-szandálos mittelbölcsész. Most is találtam egy ilyen mondatokkal teli írást az általam egyébként is hőn szeretett Egyetemi Életben - fél újságnyi az egyetemi bürokrácia legérdekesebb híreiből és másik fél újság változó színvonalú publicisztika - ami Chine Miéville Perdido street station-jét próbálja meg az SF rajongó hallgatónak. Sajnos közben kijelenti, hogy az ulpius nagyrész klasszikus SF-t ad ki. A klasszikus science fiction teljesen igaz a Randevú a rámával-ra, de a többi ulpius sci-fi kiadványra nehéz volna ráhúzni ez a jelzőt. Egyéni definíciós probléma, tudom. Viszont ami miatt írni kezdtem, a mondat. Oppardon: A Mondatok.
Nagyon spéci regény ez. Nagyon spéci.
Kész szerencse, hogy nem csak a -szeg- írói álnév mögött megbúvó zugújságírónak jutott eszébe írni a Perdidó pályaudvarról, hanem az endlessen is született egy ajánló.