Énekelték ezt is unokaöcsémék. Aztán a tanárok mondtak beszédeket, a gyerekek más beszédeket, leszögezték, hogy “ember lenni mindég, minden körülményben”, mert az fonrtos. Én meg közben a karzaton állva azon filóztam Öccsel, hogy miért nem arról beszélünk, hogy a “nem ma-emberek” kapjanak új s új lovat, meg hogy valami elkezdődik - egészen egzakta a nagybetűs élet, végre kikerülnek a falusi jellegű általánosból, ahová én is jártam és amit megtanultam szívből utálni -, és hogy miért olyan a ballagás, mintha két osztályt, ötven embert temetnének egyszerre. Szóval kopogtak a rögök folyamatosan, csak akkor engedett fel a hangulat, amikor az igazgatónő kezdett beszélni és már a szóközi szünetekben is elfelejtette, mit egyeztet mivel. And one more thing. Miért kell mindenhol a honfoglalás szálljszálljsólyomszárnyán című betétdalát énekelni?
Gülüszemű szörnyek, borostyán terminálok