Vizsga

Elvileg ugye irodalmárként az irodalomvizsgákon úgy kéne magam érezni, mint hal a vízben. Ehhez képest a mai Tamás Attilás meccs legalábbis beforgatott. Híres szigorú rúgóember, a Kossuth Lajos Nemzetközi Repülőtér koncepció egyik acélos reptetője az úr, még ha meg is öregedett. Ez volt az előzetes tudásom róla. Paráztam is rendesen, tíz is lett, mire hajlandó voltam bemenni. Aztán gyorsan ki is jöttem, mert a nevem nem szerepelt a neptunos vizsgalapon - elementary, dear Watson, neptunom sincs - és ezért nem volt biztos, hogy levizsgáztathat. Másodjára a tanszéki titkárnővel érkeztem, akinek elhitte, hogy a nem neptunosok is emberek, sőt a régi rendszer szerint - papírra felírt név - annyira rajta vagyok a lapon, hogy csak na. Ennek ellenére persze kiküldött, mert pont voltak bent elegen. Harmadszor már rutinnal nyomtam le a kilincset, hisz bérelt helyem volt bent. Vagy legalábbis ezt hittem. Persze a hit és a valóság viszonya most se úgy hajlott, ahogy nekem jó, így hamarosan a neptunos listán szereplő utolsó embert hívogattam befelé, hogy úgymond az a lista véget érjen. Mert előbb ők, aztán majd a mi listánk, ne keveredjenek a jegyek. Negyedszer… negyedszer kaptam egy jelest. De addigra már tényleg nem érdekelt. Bizisten.