Annó, amikor először szembesültem azzal, hogy az ulpius és az agave egymással versenyezve adja ki az új sf és cp könyveket, lelkendeztem nagyokat a blogban (talán még a fblogon volt), hogy most jön csak a jó világ. Vizionáltam igényes regényeket, recepciót, kritikát, satöbbi. A láng azóta már csak pislákol bennem - a SF új vonulata helyett kaptunk Átjáró sorozatot, Gibsont csak a könyvklub adott ki… - de volt még lelkierőm megvenni Marianne de Pierres kisasszony Nejlonangyal című cp regényét. Aztán csalódtam egy orbitálisat, mert a regény, még a vártnál is rosszabb volt. CP helyett SF kalandregény cyberpunk háttérrel, de úgy, hogy teljesen hiányzik belőle a Banks féle invenció, vavyanfable színesben. Pedig a sajtó által irányított - figyelem: nem cégek, nem Arasaka, nem megaplexek, nem mátrix, hanem sajtó - világ hihetetlenül érdekes lehetett volna. Nem sikerült neki, függöny, felejtsük el.
Pláne, hogy vannak érdekesebb regények is a könyvesboltok polcain. Az optimista végkicsengés miatt meg is említem Borisz Akunyint - az első kötete még pár napja akciós volt az alexandrában - aki a múlt hét meglepetése volt. Igazi jó orosz krimi, olyanok, mintha egy Agatha Christie regényt ráztunk volna össze két kávéskanálnyi Háború és békével és némi vodkával. Az első kötet - Azazel - üt, mint a légkalapács; folyamatos az izgalom, hogy a szerencsétlen Eraszt Fandorin megtalálja-e a titokzatos összeesküvőket, összejön-e a házassága és persze, hogy mit csinálok, ha az utolsó húsz oldal is elfogy (utóbbira a Török csel című kötet a válasz). Legutoljára így a Donald James regények után éreztem magam - T. Agave Kiadó, mikor jön ki a Vadim? - akkor is lelkendeztem, mint egy beszívott óvodás. Most is ez történik, tolle, lege.