Sosem értettem a nyelvvédőket, bocsássuk ezt előre. Lehet, hogy azért, mert korán megbarátkoztam a printer-plotter vonalon nyelvünk törzsökét rágó anglicizmusokkal? Mindegy.
Lényeg, hogy azóta is úgy érzem, mintha gyomron rúgnának, amikor meghallom Balázs Géza hangját, amint az anyanyelv védelméről és a nyelv javításáról beszél.
Eszembe jut a szociolingvisták kérdése az ilyen érvelésről: miért láttak már elromlott nyelvet? Már a latinon kívül, ami végleg elromlott azzal, hogy kihaltak az anyanyelvi beszélői.
Onnan jött ennek a rantingnek az ötlete, hogy belefutottam Molnos Angéla Honlap a magyar nyelvért című bölcsességtárának nyitó tanulmányába. Egyes passzusokról - oppardon szakaszokról - a gyűlöletbeszéd körüli politikai kavarás jutott eszembe. Valószínű, hogy ha nem idegen szavakról és szerkezetekről osztaná a nyelvvédő közösség így az észt, már jött volna a fekete volga.
Ezektől függetlenül van kedvenc részem:
“Kosztolányi Dezső gyűlölte a “fantasztikus” szót és sohasem mondta ki vagy írta le. Szerinte a következő szavaink rovására használjuk: fellegjáró, elképesztő, boszorkányos, csodálatos, délibábos, döbbenetes, egetverő, elbűvölő, hátborzongató, hihetetlen, hökkentő, káprázatos, kísérteties, kitűnő, lidérces, megrökönyítő, nagyszerű, óriási, regényes, regeszerű, tündökletes, varázsos, stb.”
Feldobta a labdát, most el kell gondolkodnom, miről írok. Óriási-tudományos, varázsos-tudományos esetleg fellegjáró-tudományos irodalomról.
Gülüszemű szörnyek, borostyán terminálok