A motor felbőgött, az autó orra szelíden szétszórt három marék homokot és bólintott egy nagyot. Túl voltam a tankcsapdán. A szituáció igazi tragédiája abban állt, hogy ezt a manővert nem egy varacskosdisznó Defenderrel (háttérkép, hogy legyen öröm) sikerült eljátszani, amivel ugye illő és üdvös az ilyesmi, láttuk már a Camel Trophyt dicsőítő hétvégi ebéd utáni spektrumos filmekben, hanem egy Astra classiccal. Valamennyire mentette a helyzetet, hogy a renomém ekkorra már rég darabokban volt, Eszter - a csendes széplány - kérdésére “Hol vagyunk?” már tíz kilométerrel korábban se tudtam válaszolni, csak mutogatni, hogy a távolban apró rőzsedalok… Aztán meglett a harmincötös, padlógáz, Debrecen.
Gülüszemű szörnyek, borostyán terminálok
