Széljegyzetek

Sohár Anikó sf és fantasy fordítástörténeti tanulmányát olvasom értelmes termelő munka helyett. Érdekes, mert a magyar SF&F könyvkiadásnak azt a szeletét tárgyalja, ami talán a legkevéssé van feldolgozva.

A tanulmányt az Aurin netes fantasy lapon leltem, oda mutat - egy közbeékelt hirdetésen keresztül - a link is, de a ModernFilológiai Közlemények 2000-es évfolyamának első számában jelent meg. Ez utóbbit viszont nem olvasom, hivatkozni viszont jó lesz még.

Remekül leírja azt a korszakot - nevezhetjük gyerek- és fiatalkoromnak is - amikor ezer kis kiadó rászabadult a piacra, hogy telítse azt közepesen igénytelen fordításokkal és magyar szerzők álfordításaival. Utóbbiakról sajnos csak röviden ír, pedig a korabeli írások javát olvasva könnyen lehet olyan érzésünk, hogy egy nemzedéknyitehetséges író süllyedt el, keseredett meg a kiadóháborúk alatt.

Hogy legyen példa is, említtessék meg Gáspár Andrástól a Kiálts Farkast, ami a tárgyalt időszak legeslegejeljén jelenik meg, és amiről már többször elmondtam, hogy szerintem a legjobb magyar sf regény. De a magus szerepjátékhoz megjelenő regények közt is akadnak olvasmányos, jó írások.

És itt van az egyik pont, ahol úgy érzem, éredemespontosítani Sohár Anikó megállapítását. Azt írja az álfordítások és az angolszász művek összevetése kapcsán az álfordítások konzervativizmusáról:

“A tudományos-fantasztikus könyvekben gyakran egyáltalán semmiszerepet nem játszik a tudomány; akad olyan cyberpunkregény, amiben még csak említés sem esik számítógépekről, mesterségesintelligenciáról, vagy a hálózatról, bővelkedik viszont vallásos-okkultelemekben.”

A megállapítás kétségtelenül igaz, viszont nem érzem megalapozottnak az előfeltevést, mely szerint igazi kiberpunk történet nem képzelhető el MI-k és számítógépek nélkül. A Kiálts farkast régi-új Budapestje - amire célozhat ez a mondat - nincs ugyan tele drótokkal, de a szereplők ugyanazt a létbizonytalanságot tapasztalják meg, amit Case érez Chiba City előtt, vagy amit Chevette elfelejt egy pillanatra tekerés közben. Ráadásul ugyanezt a trükköt “játszotta meg”Simmons a Hyperionban: kevés technika, lényegesen több misztika, és az eredmény egy kategóriákba nehezen szorítható - érzésem szerint inkább kiberpunk, mint klasszikus sf - regény.

A másik vitatható pontja az esszének a Gorduin-ciklus és a Két hold reklámszövegének összevetése:

”(…)1989-től napjainkig határozott tendencia figyelhető meg magukban aszövegekben és szövegen kívüli megnyilvánulásokban a miszticizmusra,például az 1992-es Észak lángjait (Wayne Chapman: Banners of Flame) még azzal ajánlották az olvasóknak, hogy Egy lenyűgöző világ hiteles történetének új fejezete!”, míg az 1994-es Két Hold (Wayne Chapman: The Quest of Two Moons) címlapján már ez szerepel, Az év legmisztikusabb akcióregénye”(kiemelések tőlem)”

Úgyérzem, itt azt a tényt hagyja figyelmen kívül, hogy míg az Észak lángjai teljes egészében egy fantasy világon - Yneven - játszódik, addig a Két hold egyfajta crossower-t megvalósítva párhuzamosan vezeti a történetet a Földön és Yneven. A második regény invenció poétikája a misztikusság, az eddig olvasott nyílt fantázia és a befogadók számára realitásként létező világ összekötése. Nem vitatom, hogy a misztikumra való igény megnőtt, nincsenek érveim egy ilyen vitához, viszont átgondolásraérdemesnek tartom a két regény fent vázolt különbségeit.

Mellékszál: a magus körüli csapat érdekes crossower húzása volt még a Hálózat sorozat elindítása, amiből végül azt hiszem csak kettő jelent meg.

Ennyi kötözködés után tényleg csak az marad, hogy a tanulmány a fentiek ellenére érdekes olvasmány, bátran ajánlom.