Leütök egy spészt. Életre kel a lelkem gépesített fele. Pedig nem is akarták felengedni a buszra. “Táskákat a csomagtartóba” - szólt rám a sofőr, de megnyugtattam, hogy ez törékeny. Amúgy is kézipoggyász, nehogymá és hasonlók.
Ülőhely hátul a kerék felett, ide se ül ép ember. Előkerülnek a fülesek, felcsendül a Hechos contra El Decoro. Elektronyos, spanyolos, raga-rap pauszpapír vékonyságú trash gitáralapokkal. Legalábbis ez jön át, egy audiofil biztos többet tudna mondani. Vájtfül nélkül is hatással van rám. Guerilla musical, Radio rabiamuffin és hirtelen jó ötletnek tűnik meghalni Katalóniáért. Lehetnék például a milicista Roberto Capa honfitársunk híres fotóján. Támaszthatnám a kép keretét, dobhatnám a lelkes művészetbarát felé kezemből a puskát. Fogd testvér, harcolj vele te tovább, védd vele asszonyod, add tovább fiadnak, ha az idő elérkezik. Emlékezzetek meg rólam.
Vagy persze lehetnék Robert Capa maga. Követném Namban az előrenyomuló zöldsapkásokat, bőrnyakúakat vagy navy sealeket. Járnék lebombázott városban, néptelen dzsunkák közt, felégetett rizsföldeken. Lépnék aknára, hogy Namból rögtön a mennybe emelkedjek. És fotózzak ott is tovább mennyei negára.
Messze repültünk szép Katalóniától, ébredek rá, mikor vált a lejátszó. Ludditák. Kiesik a kezemből az imaginárius puska. Terepruhám városi álcázóra vált. Surranóm originális - vagy annak többé-kevéssé eltalált másolata - deszkáscipő. Enyém a világ és megírom. Postokba sűrítem az életem, ezrek látják amit én és ahogy én. Szórakozni indulok a többiekkel. Miénk a város.
Váltás, de most tudatosan. Kirángatom a discmanből a kábelt és Seraphimhoz csatlakoztatom. Ha már nem villoghat a sarokban, hogy you’re connected Dixie/Kelt/Mendemondo, legalább minimális kötelék legyen. Felpörög a hallásküszöböt épp csak megközelítve a winchester, elindul a ‘tunes, és máris valahol a bostoni ír kolónia egyik kocsmájában ülök. Tapsolnak a férfiak, mégiscsak az ő fiaik játsszanak. Arról énekelnek, hogy mocskos az élet a dokkokon. Régi szavak és régi düh, új dallamokra feszítve.
A valóságot opálszűrőn keresztül látom csak, elúszik a szemeim előtt az ‘újvárosi gyárnegyed. A millió sárgás-fehéres reflektort karácsonyfaizzó méretűre zsugorítja a távolság, a mérgesgáz égető sem több gyufalángnál. Aztán a Tisza, Polgár, kezdődik a vadnyugat. Delizsánsszá fajul a busz is, pattog a rossz úton. Mögöttem a szép lány, lassan letesz a tanulásról, remeg a jegyzet, remeg a képernyő, remeg a világ is. Utazunk Débébe.
Kicsik és kisebbségek
Felraktam kedvenc kisebbségemet a vonatra, elszívtam egy cigit és kerítettem transzportot hazáig. Mákom volt, jött haza a kiscsalád a városból, csak be kellett ülnöm a kocsiba és eltűrni, hogy nem én vezetek. Mire hazaértünk, szembesültem a hírrel, Margit nénémék, örökbefogadott-fogadandó kisfiukkal - mindketten hatvanon túli orvosok, jó ég - jött a gondolat - látogatnak meg minket este. Berugdostam a szemét kategóriás dolgokat az ágy-asztal alá, és vártam a történést.
A történés pedig jött. Öt és hat között megérkeztek a rokonok. Idős orvos házaspár, jócskán túl a hatvanon, és egy félvér néger kisfiú a négyhez közeledve. Első meglepetésemben meghallgattam a sztorit. Zsoltikának hívják a srácot, apja anyja lemondott róla, annak ellenére, hogy Kálmán bátyám osztályán nagy nehezen a gyógyulás útjára lépett, nem kell leukémiában meghalnia. Leszokott arról, hogy tanárúrnak szólítsa Kálmánt, most már apának és anyának hívja az új családját. Ha egyszer megkérdi, mi van az igazi anyukájával, azzal a válasszal készülnek, hogy te kétszer születtél meg kisfiam.
Újabb mese került a legendáriumba.
Szociális érzékenység.hu
Mert valamivel csak ki kellett próbálni a legújabb szerzeményt.
Szilveszter
Is. Volt.