Nem igazán értem, miért akarják mindenképpen a mágikus realizmussal rokonítani az elméletírók a science fictiont. Futom körülötte a köröket - most is - de még mindig nem tiszta.
Nem az új irodalmi világrend kihirdetése következik, nem is a világ megváltása, van viszont egy kérdésem. Szóval meg kéne egyszer rendkívül alaposan vizsgálni, hogy miért próbálja mindenki
Todorov és Maár mindenképpen, de legjobb emlékezetem szerint mindketten Northrop Frye-ra utalnak vissza, és egy kész elméletben próbálják elhelyezni a SF-t, merthogy nem foglalkozni vele nem lehet
a mágikus realizmussal rokonítani a science fiction-t. A két területből csak az egyikben vagyok otthon, így a fantasztikus irodalom egyesített elméletét nem fogom kifejteni, de nagyon úgy tűnik, hogy attitűdbeli különbség van a kettő közt.
Vegyük csak Alejandro Carpentier gondolatát
vizsgára olvasok, ilyenkor kerül mindenféle a kezembe, amit most a kedvesolvasó szenved el
amely szerint a mágikus realizmus “a valóságban létező csodás” ábrázolása. Innen lehet talán közelíteni. Mondani olyasmiket, hogy a SF a mágikus realizmus felől írók szemében pusztán csodás, a SF olvasók számára viszont a ‘nem a mi korunk’ igazsága, valamiféle darabja a jövőnek.
ezzel kapcsolatban elég sok ellenérzésem van, nem lévén meggyőződve arról, hogy hardcore science fictiont csak szigorú természettudományos alapon lehet művelni
Tehát a SF nem akar csodásról szólni, hanem - ha magyar scifi fant kérdezünk - a jövőről és a tudományról esetleg - szerintem - az általános értelemben vett modern emberről. És talán itt az ütközőpont a fantasztikus irodalom elméletírói és a science fiction olvasói közt. A két fogalomrendszer ugyanis nem tűnik kompatibilisnek, bármennyire ugyanazt jelenti a művészi igazságnak és a humanika törvényeinek a fogalma.