A miner.hu találati oldalát nézve elgondolkodtam, tényleg úgy illik, hogy a blogger - írjon bár irodalomról, kernelpánikokról, kertészetről vagy a saját legbecsesebb életéről - meg kell emlékezzen az elhunyt nemzetni nagyságokról? Esetenként (el)siratva az adott területet, tenkeskapitányaságot, pokolbelivígnapságot, tudományt, színpadot. Nem hiszem.
Lehet, ezt se kellett volna leírni.
egyetértek. mindenkinek van valamiféle viszonya ezekhez az emberekhez, de igen keveseknek olyan, akié érdekel. ehhez képest baromi sokan akarnak valamiféle értékjelzés okán (jó esetben, rosszban kattintásszám okán) kitüntetôdni.
valahogy úgy van ez, hogy minél több közéleti embert ismersz valójában, annál kevésbé érzed szükségét annak, hogy dicsekedj vele - az pedig, hogy még nem is ismered, de halálhírre kiteszed a képét, az nekem a fáj kategória.
Hirtelen nem is tudom, mi visszatetszőbb, a nem régiben megjelent hvg-s interjúja kapcsán az egyetemes kultúrát siratni, vagy a nekrológ aktualitása kapcsán Prohászka Ottokár kampányt folytatni.
zsoltu: Fekete keretes képből és tól-ig évszámokból álló post, címnek csak az elhunyt neve. Semmitmondás blogger módra.
(el- vagy meg)siratni vagy (le- vagy meg)jegyezni nem ugyanaz. a blog ugye webnapló. lehet a jellennek írni, de lehet a jövőnek is. egy blogot visszaolvasva kiderül, melyek azok a dolgok, amelyek anno -a lejegyzéskor- fontosabbak voltak a más egyében kívül a lejegyzője számára. persze szigorúan tematikus blogban (van egyáltalán ilyen?) nem biztos, hogy helye van mindennek.
sala, ha a blogger nem tud szelektálni, mi az, ami valós történés és mi az, ami nem, akkor ez a dolog semmit sem jelent. attól, hogy kiteszi a képét faludynak, semmit se mondott, se magáról, se faludyról, se a kettejük - ha volt - viszonyáról. sôt, szigorúbb vagyok. ha nincs viszony, gyógyság képet betenni. híres ember képe albumba beragasztva gyerekkori perverzió. ha halott, akkor felnôttkori. de perverz, felettébb.
Sala: “a blog ugye webnapló.” - Is. Nem tematikus igényű blogra például általában jó a webnapló szó, de szoktam berzenkedni, ha hallom, mert többnyire túlzottan leegyszerűsíti a helyzetet. Hogy legyen példa is, pagrus blogjára nem mondanám, hogy webnapló.
És kicsit kevéssé mellékszál, főleg a kényszeres sirassuk el mozgalommal van bajom. (Igaz ide lehet csapni az emlékezzünk meg róla azonnalt is.) A postban említett példáknál maradva, teljesen emberinek tűntek azok az írások, amik felemlegették Zenthe halálakor, hogy bezzeg gyerekkorunkban a Tenkes kapitánya volt a hős, meg Taki bácsi a kisember. Mellette persze volt ezer gyászkeretes fénykép, semmitmondóan. A gyászkeretes fényképeknek később sem lesz jelentősége sajnos.
Abszolút offtopik: Nem találkoztam még leírva a sztorival, különböző beszélgetésekben viszont gyakorta előkerül. A kortársaim közül mindenki emlékszik arra, hogy egy vasárnap délután megszakították a kacsameséket, hogy Antall József bácsi fekete keretes fotóját sugározzák helyette. Lehetett tudni gyerekként is, hogy igen rosszul van, lehetett érteni a megszakított műsor üzenetét is. Ettől függetlenül marhára sokakban úgy maradt meg, hogy ‘amikor Antall meghalt, nem ért véget a kacsamesék’.
Továbbá van olyan halálhír, amit egy szigorúan tematikus blog is megír. Igaz Lem halálát is csak egy novella netre való felkalózkodásával “ünnepeltem” meg, mert ez az elhunyt Lem már legalább hat éve (DiLEMmák, 2000 és környéke) nem az volt, aki a klassziks SF megkerülhetetlen mestere volt.
zsoltu: Ha nem posztmodernkedjük el, akkor az író-olvasó viszony éppen olyan, aminek kapcsán meg lehet emlékezni a tűnt mesterekről. Épp csak ritka az olyan, aki ezt értően meg is teszi.
a velünk kapcsolatban nem álló “közhalottak” össznépi siratása szerintem valami olyasmi, mintha a printukurubbu-t kereszteznék a Reality-s állatmentő műsorokkal: ugye mindenkinek ott a helye a sír szélén, természetesen, máskülönben nyilván szociopata, és meg is fog majd halni, másrészt meg ugye aki nem nézi és keresi borzongva a halálhíreket (figyelgeti a kifordult szemű kutyákat-macskákat), az ugye szintén nyilván nem tiszteli az életet (nem szereti az állatokat). mert persze kellően hangos sírással el lehet űzni a halált, meg lehet szüntetni az állatok szenvedését, mert ha valamit elítélsz, az már nincs is, ugye. úgyismint totem és borzalom a mediatizált társadalomban.
Kelt, elngondolkodtattál. Én nem érzem úgy, hogy baj lenne az akár semmitmondó posztokkal, a fotókkal, mikor valami kapcsán szeretnénk lejegyezni egy gondolatunkat. A blog az írójáé, s ha így szeretné kifejezni érzéseit, tegye. Hogy valódi érzések állnak-e egy ilyen bejegyzés mögött, vagy csak a társadalmi hovatartozás, nyomás, szerepvállalás miatt keletkeznek, az valóban egy érdekes szociológiai kérdés, de tudok egy - szerintem - kiváló párhuzamot hozni: ha meghal egy rokon, a felerészt szokásból küldött táviratok, részvétnyilvánító telefonok vajon nem hasonlóképpen “feleslegesek”-e? Ezeket a blogbejegyzéseket én amolyan publikus táviratnak fogom fel, és valahogy nem idegenek tőlem.
publikus távirathoz is nyög az ember 3 értelmes szót minima. ha ez egy blog, akkor csak egy esetben elfogadható a dolog, ha valami viszony létezett azzal, aki a képen van. nem a képpel van bajom, fôlag, ha amúgy is van néha a blogon kép. hanem azzal, hogy baingg, egy kép és semmi. hú de kurva patetikus. miközben esetleg akit ábrázol, ô maga hányna elôször az ilyentôl. halász és faludy - mindkét esetben találkoztam igencsak hányókás írásokkal, ömlésekkel, szóval szánalmas, na. aki találkozott faludyval személyesen és módja volt vele beszélgetni(bebeee, nekem igen), az tudja ezt.
Nos, én ezt picit magamra vettem, ezért leírnék pár gondolatot, ha nem probléma. :)
Én részben a tájékoztatás, részben pedig amiatt közlöm, ha egy a nemzetnek fontos ember elhunyt, mert számomra esetleg jelentett valamit. Zenthe Ferencet kiváló magyar színésznek tartom, míg Faludy György (bár megbotránkoztató események ölelték körül életét) szerintem letett valamit a magyar irodalom asztalára.
Először elgondolkodtam, hogy írjak-e egy versrészletet, vagy pár szót, de véleményem szerint teljesen fölösleges. Vesztettem már el közeli hozzátartozót, és tudom, hogy az üres szavaknál már csak a hivatalos közlemény hangvétel a rosszabb.
Ezenfelül úgy gondolom, hogy az embernek megvan a joga mind a tájékoztatáshoz, mind pedig a tájékozódáshoz.
Szerintem meg nem kellene a táviratokhoz sem az a három szó. Úgyis csak sablonos, közhelyes tud lenni, akkor meg inkább csak a szándékot jelezze. Különben valahol egyetértünk: mi nem véletlenül nem adtunk meg táviratcímet esküvőnkhöz. Jöjjenek el, ne táviratot írjanak.
Irigyellek, hogy találkozhattál vele, érdekes ember - volt. :(
mefi, de ha nincs semmi személyes élményed, akár vele, akár azzal, amit csinált, akkor ez csak egy bélyeg a gyûjteményben. erre mondtam, hogy ez gyógy dolog, mert ilyen elven naponta nézegetheted a halálozási rovatot - és a saját szegénységi bizonyítványod állítod ki azzal, ha kihagysz valakit, aki egyébként fontos, de te nem ismered. baingg, a bumeráng visszavág.
mondom: azzal nincs baj, ha van személyes adalék. de ha csak egy képre vagy versrészletre futja, akkor annál más többet tudhat, akkor meg én minek csináljam?
van véleményem például a fradikáról. de nem fogom leírni, mert azt, hogy utálom a focit és be kéne tiltani, hogy a tiltott gyümölcsség okán a kiscsávók elkedzjenek szívbôl dolgozni, azt minek írjam le? adok a témához egyéni látásmódot? nem. grassról volt speckó véleményem a nagy kiabálás közepette, az aug20 személyes élményén túl volt véleményem a média szerepérôl benne, leírtam. ha nincs személyes, nem írok róla. mert minek.
zsoltu! az vajon személyes élménynek számít, hogy valakinek gyerekkorában Eke Máté volt a meghatározó hős, vagy épp Luke Skywalker (vagy akárki), mert olyan akart lenni, mint színészek által megformált ilyen-olyan szerepek. mert egy ilyen gyerekkori -hosszantartó- élmény egy egész életre szóló lehet egy meghatározó szerep igencsak kapcsolható a színészhez és fordítva.
sala: le tudod írni? meg tudod úgy írni, hogy elolvassam? ha igen, akkor nosza. személyes lehet. perszehogy. (adtál egy ötletet, kösz, a macskás szezon utcsója után az jön. :) )
rohadék leszek: a hétvégén meghalt az ausztrál pacák, aki állandóan krokodilos műsorokban feszített (steve irwin). a minder.hu toplistájában egyből a második helyre ugrott.
van a blogoknak ez a nagy csoportja, már többször, több helyen felmerült a téma, amelyik a mainstream média témáinak tovább-csámcsogásából él, hozzáadott érték nélkül. mit csodálkozunk?
már megint sietve és hanyagul írtam, bocsánat.
miért? szerintem érthető :) (najó, épp rohantam a főnökömhöz, ezért csak írtam és nem olvastam vissza) szóval az lett volna a gondolatom, hogy csak a fizikai vagy tényleges verbális kontaktus számít személyes élménynek? ha egy bunyós kölöknek Kokó a keddvence, a mindene a példaképe és neaggyisten Kokó most elmenne, a kissrác nem ragaszthat fekete keretes fotót a naplójába Kokó képével annak ellenére, hogy csak a meccseit látta, meg az ertéeles szerepléseit? miért ne lehetne elbúcsúzni olyan embertől, akivel a kapcsolat “egyoldalú” volt. ami nem is teljesen teljesen egyoldalú, mert egy a nemzet színésze (Zenthe Ferenc) nekem a hőst (is) jelentette, de én (is) voltam a Közönségee egy tagja.
mindezt féletéve nem baj az, ha más értékrenddel gondolkodunk, ugyanakkor a másként gondolkodás még nem perverzió
sala, tökéletesen értettem, és erre válaszoltam. a kapcsolat megléte nem csak azon múlik, találkoztál-e személyesen valakivel. imádom például zetor leilát, holott csak egy nicknév, aki blogol a neszharisnyáján. mégis. és tudnék róla írni hosszút, szépen, jól, meg se kellene halnia. úgy, hogy a büdös életben szerintem nem találkoztunk. és valószínű, nem is fogunk, mert nem vagyok egy pacsizós csávó.
a kérdés, vegyem-e a fáradtságot és linkeljem-e be ide az olyan blogokat, ahol egy kép és egy szöveg igazolja, hogy nevezett meghótta magát?
mondok siralmasabbat is. icq-n egy webarátom (nem, egy volt webarátom) ma bejelentkezett. kérdezem tőle, mivel egy hónapja se beszéltünk, hogy mi van vele, velük. erre írja, gyász és gyász… :( bazmeg, mondom, mi a baj, ki halt meg, édes istenem - és készültem a rossz hírre. erre mondja faludyt és ezt a krokodilos csávót. hát, azt hiszem kellett pár másodperc, mire emberi formát nyertem, de kapott egy 6 bekezdéses írást, sittysutty, és azt hiszem, innentől egy baráttal kevesebb. és még nem is sajnálom. a barom. (nevezett mellesleg 3 diplomás főfőmanus, köbö nyugdíj korú, tehát nem szőke és nem titkárnő).
ez van.
Azért ez a post (is) számomra ismét rávilágított, hogy helyenként mennyire silány ez a blogszférának nevezett - általában pedig felsőbbrendű gittegyletnek titiulált - valami. Régen Sztahanovnál ment a vita, hogy fúj, fúj, mainstream média, a blog az jobb, és már majdnem el is hittem, hogy tényleg fúj. Erre egyre inkább körvonalazódik, hogy bizony csak 6-8 hazai blog van, ami mondjuk úgy néha-néha a szájára vehetné a hagyományos média visszásságait, a többi inkább elbújhat, mert még olyan se. A Faludy körül blogszféra-szerte megrendezett általános sírásrívás és részvétnyilvánítás pedig egy általános jelenség: a téma nélküli proli bulvárblogol, mindegy mit, csak olvassák, jó legyen a stat, kint legyen a Hírkeresőn. Nem baj, hogy soha még egy sor Faludyt sem olvasott, de ha az Index is írt a halálhírről, muszály leblogolni. Aki ingerszegény környeztben él, inkább ne blogoljon, de ez a másodközlés nulla hozzáadott értékkel - csak azért, hogy legyen arra a napra is post -, szerintem vérgáz.
Bocs, ha nem kérdezett senki.
zsoltu: z.leila nálam is főhelyen van (egyébként a combjára jegyzetel, nem a neszharisnyájára blogol). mindazonáltal lehet, hogy vigyázni kellene az ideologikus összeveszésekkel a világforradalom kitöréséig…nekem legalábbis ez jön le az alaposan felszaporodott kommentekből. úgy tűnik, mindenkinek megvan a sajátos viszonyulása a gyászhoz, és ez valszeg nem független attól, hogy a személyes gyászélmény mélysége is nagyban különböző lehet, még azonos erősségű kapcsolatok esetén is. nem is biztos, hogy minden esetben azt gyászolja a pszichénk, amit a tudatunk föltételez.
véb, persze lehet a blog egyfajta freud díványa is, de azt illik külön jelezni. :)
blogger = felsőbbrendű faj
egyébként az nem merült fel bennetek, hogy mintha leginkább olyanok siratnák Faludyt, akik láthatólag nem sokat olvashattak tőle? Gyurkában olyan életerő volt, hogy a halálon is röhögött, nyilván.
zsoltu, “muszály” - ez fájt…
András: Ha elgondolkodtattalak, akkor már valamit elért az írás. Én sem voltam/vagyok biztos benne, hogy nem kell megemlékezni egy-egy nagy halottról. Az viszont tuti, hogy nem fekete keretes fényképpel tóliggal kell, ha kell, mert az úgy semmi.
Ami a párhuzamot illeti, mikor legutoljára kellett három szót mondanom, ültem vagy egy órát a telefont nézve és azon gondolkodva, lehet-e egyáltalán bármi érvényeset mondani. A végén valami sajnálom-részvétem féle megnyilvánulás lett. Nem volt mit mondani. Ha ennyi gondolkodás, tipródás van egy-egy “halott nagyjaink” blogpost mögött, akkor igazságtalan voltam.
mefi: Értem. A tájékoztatást nem tartom valós indoknak ilyen esetekben. Zsoltu leírta fentebb a személyes élmény “definícióját”, azzal egyet tudok érteni. Lehet arról írni, ha a Tenkes kapitánya, vagy Dobó István (esetleg a Tizedes) meghalt. De, nem képpel és évszámokkal.
zsolti: Az van a kommentbox felett kiírva: “Te mit gondolsz?” Innentől kezdve nincs olyan, hogy valakit “senki sem kérdezett”. Másrészt a blogoszféra tényleg nem önmagában értékes. Nem a blogsága miatt értékes egy-egy blog. Ebben, azt hiszem, egyetértünk.