Valószínűleg fejlődési rendellenesség, de ha egy szereplő képes úgy narrálni magát, mint a hard boiled krimik hősei, akkor azt valószínűleg szeretni fogom. Elég mondjuk a piros Ferrarihoz égő módon fehér tornacsukát viselő Thomas Magnumra gondolni.
Mike Mignola képregényhőse, Hellboy azon túl, hogy ügyesen beszél ki a történetből még rendelkezik néhány egyéni vonással. Például vörös, démon, a náci okkultisták idézték meg 1944-ben egy skót szigeten, egyik keze ismeretlen “mindenálló” kőből van, legjobb barátai között egy tűzgyújtó lányt - akik olvastak Teremtő Alvint, azoknak fáklya - és egy halembert találunk. Vagy, hogy egy amerikai paranormális ügyekkel foglalkozó ügynökségnek (B.P.R.D.) dolgozik, mindennapi munkája során gyakran találkozik teljesen idiótákkal gyakorta küzd meg gusztustalan csúszós szörnyekkel, őrült náci rekvizítumtudósokkal, a Föld üreges részében lakó őrült gyíkemberekkel és egyéb régi rohadványokkal. Call of Chtulhu sok humorral és badszpenszeri pofonokkal, Indiana Jones ostor és egyetemi háttér nélkül, valahogy így kell elképzelni.
Slusszpoén, hogy a Hellboy történetek gyakorta alapulnak népmeséken, hiedelmeken - ezeket a legkönnyebben lewarezolható megszerezhető gyűjteményes kiadás előszavában maga a szerző ismerteti -, és mivel a felénk hiedelmekből elég randák vannak (Drakula, Báthory Erzsébet, szerb vámpírok), a B.P.R.D. ügynökei gyakran járnak Kelet-Európában. Mindig jó érzés azt olvasni egy nagydarab vörös démon szövegbuborékjában, hogy “I called a guy in Aggtelek”.
A képregény olvasható történeti sorrenben, kezdve a Seed of Destruction kötettel, majd a Hellboyok elfogytával folytatva a B.P.R.D. történeteivel, ahogy a Wikipédia megfelelő szócikkében fel van sorolva. De olvasható bele a közepébe módszerrel, a népmesésebb elemeket előre véve is. Ha az utóbbit választjátok, akkor a The Chanied Coffin and Others és a The Right Hand of Doom köteteket ajánlom kezdésnek.
Gyerekkorom legszuperebb hőse, Batman - aki nem látta a Michael Keatonos 