Tegnap egy szintén science fictionnel foglalkozó irodalmár barátommal többek között arról beszélgettünk, hogy a cyberpunk elévülhetetlen érdeme, hogy valamennyire kihozta a műfajt a scifi gettóból. Azaz átírta ‘a sci-fi, az űrhajós, lövöldözős, bolygóközi utazós szórakoztató irodalom’ definíciót csak azzal a gesztusával, hogy a posztmodernhez - meg Sanyi elmélete szerint, amit remélem mihamarabb publikál valahol: a klasszikus modernitáshoz - képest határozta meg magát. A később cyberpunknak keresztelt szerzők üzemeltettek valamit, ami a lap, a fanzine és a falragasz között mozgott, ez volt a Cheap Truth. Kritikai szemlélettel álltak hozzá a science fictionhöz, a scifi gettóhoz, és az SFS tanulsága szerint órákat tudtak beszélni az alkotási módszerükről. (És innen marad ki egy hosszas Gibson elemzés.)
Ehhez képest olvasom a ‘majd később’ feedjeim között a Wired-ben, hogy a science fictionről még mindig az “űrcsaták, idegenek, őrült tudósok, időutazás” jutnak az emberek eszébe. A “tesztoszteronnal telített fantasy” pedig jellemzően nem jut az eladási listák élére. Ez pedig annyira lényeges, hogy még a Battlestar Galacticáról is lehet miatta azt mondani, hogy valójában nem science fiction. Ennyit arról, hogy kitörtünk a gettóból.