Sokáig azt hittem, hogy csak itthon folyik a trükközés azzal, hány kilobit per szekundumos sávszélességtől beszélhetünk szélessávról. Itthon a vonatkozó bölcsesség úgy hangzik:
Magyarországon jelenleg a legalább 256 kbit/s (256 ezer bit / másodperc) letöltési, és 64 kbit/s feltöltési sebességű internetkapcsolatot tekinthetjük szélessávúnak. Természetesen a 256 kbit/s sávszélesség ma már inkább a minimumot jelenti, az internetszolgáltatók kínálatában sokkal jellemzőbbek az 1024 kbit/s, sőt akár az 1536 kbit/s, vagyis a négy-, illetve hatszoros sebességű internetkapcsolatok.
(forrás: szélessáv.hu)
Ennek megfelelően pedig átlag minden második konferencián elmondják, mennyire bitangul jól le vagyunk fedve. Esetenként azt is, hogy itt a kánaán. (Azt, hogy a népesség kábé 60%-át nem érdekli a net, most hagyjuk.)
És akkor jön a hidegzuhany, Fleishmann a wifinetnewson arról ír, hogy az FCC, az Nemzeti Hírközlési Hatóság ottani verziója, meg akarja szüntetni a maszatolást a számok körül. A jelenlegi számítás szerint náluk az egy irányba legalább 200 kbit/s sebességű vonalak számítanak szélessávnak. Ráadásul ha egy irányítószám alatt (ZIP code, egyszerűsítettem) egy szélessávú előfizetés van, akkor az egész szegmenst lefedettnek viszik. Horror, de lehet szép színes térképeket gyártani belőle prezentációkhoz.
A Fleishmann által linkelt Ars Technica cikk tovább vitte a gondolatot: a 2 megabites határ magával hozhat egy harcot a szolgáltatók között a ‘te nem is igazi broadbandet szolgáltatsz’ érv mentén. A szolgáltatók szerint már a lassúcska 768 kilobit/s is biztosít olyan élményt, ami nagyságrendekkel jobb (szélesebb) mint a betárcsázós internet.
Ez utóbbi viszont itthon már nem kérdés, szó sincs az szélessáv definíciójának felülvizsgálatáról.
(A szerzőnek tizenkétszeres sebességű internete van.)