Tartottam ma egy harmad órát angolosoknak a Snow Crashből, és az órát követő beszélgetés során - na nem a diákokkal, Sanyi barátommal, aki átengedte az órája egy részét - ráébredtem, hogy a metaverzum (Gibsonosoknak mátrix) alakjával remekül lehet jellemezni a virtuális valóságról kialakított különböző képeket.
Kezdjük Vinge-zsel, ő az, ameddig szeretek visszamenni a cyberpunk előképekben. Tiptree általam olvasott szövege - The girl who was plugged in - amúgy sem tartalmaz virtuális valóságot, csak rádiós hálózaton távirányított húsbábokat. Vinge virtuális világa egy az egyben a természetet veszi alapul. A cyberpunkos/hackeres esszémben kiemelt részletet elsütöm ide is:
A helyes ösvény úgy nézett ki, mint a szürkés-zöldes mocsáron átvezető kövekből rakott ösvény. A levegő hűvös volt, de nagyon párás is egyben. Magas, furcsa növények csepegtek hallhatóan a finoman irizáló vízbe és a tavirózsákra. A tudatalatti tudta, hogy a kövek a különböző információs hálózatok összekapcsolásáért felelős rutinok, de tapasztalt utazó tudatossága hozta meg a döntéseket, amelyek a Koven kapujához, vagy, szimbolikus “halálként”, a való világba visszavettetéshez vezettek.
Mr Slipperyék az állampolgárok és a számítástechnika végletes ellenőrzéshez ragaszkodó állam - a hetvenes évek végének rémálma, ragadjuk meg az alkalmat és ne aktualizáljuk - ellenében felépítettek egy erősen komputerizált fantasy világot. Mert annyira mindegy, hogy sárkány vagy fekete jég, nem tárgyalt algoritmusok vagy az Ordo védi az adataidat. (Ugye javasoltam már, hogy olvassátok el a True names-t?)
Aztán Gibson a folytatás. Illetve ha elfogadjuk, hogy a cyberpunk mozgalom 1984-ben kezdődött a Neurománccal, akkor Gibson a kezdet. A mátrix rácsokból és kockákból épül fel, rendezett, sarkos, ahogy az ember egy számítógépek által szervezett teret elképzel. A cyberspace ciklus világa amúgy is nagyrészt élhetetlen, az ilyensfajta pedantéria fel sem tűnik. De ott van:
Már egy éve élt itt, és még mindig a cybertérről álmodott, éjről éjre halványuló reménnyel. Nem hoztak feledést a mohón szedett speedek, az arcnélküli szajhák, sőt, a jól sikerült üzletek sem: minden álmában látta a mátrixot, a logika színtelen űrben kibomló fényes rácsait…
vagy
12:06:26.
Case vírusa léket vésett a könyvtár parancsjegébe. A férfi átfurakodott rajta, és végtelen, mélykék térségre lelt, melyben sűrű, halványkék neonrácsra fűzött, színkódolt gömbök sorakoztak. A mátrix nem-terében egy adott adatkonstrukció végtelen sok szubjektív dimenziót tartalmazott; egy gyerek játékszámológépe – Case Sendai-ján keresztül hozzáférve – korlátlan számbán állította volna elő a nemlét néhány alapparanccsal teliaggatott öbleit.
Adatbázis, rács, rendezettség. Szemben is áll a világ szétesettségével, de egyértelmű is, hogy így néz ki. Mellékszál, erre játszik rá az egyértelműen Gibson hommage Hiperballada is. A legjobb mondatában azt fejtegei az egyik, a szovjet blokk akkori megfelelőjében élő szereplő, hogy állítólag az amerikaiak is csináltak valami hálózatot, de ott bárki bármit tehet, hát micsoda anarchia lehet ott. A szovjetek meg feltaláltak egy központosított, vékonykliens “butaságú” rendszert, mert a kontroll a minden.
Visszatérve a szálhoz, Stephenson az utolsó a sorban. (Persze lehetne fogalkozni a Ghost in the Shell hálózatával vagy a Transmetropolitan hírfeedjeivel, de így kerek a gondolat.) Stephenson metaverzuma gömb alakú. 65636 kilométer az egyenlítő, ez kétszázövenhat egységre tagolódik, két egységenként van megálló. A nulla kilométer be van lakva, olyan mint egy kivilágított nagyváros, oda járnak randizni a trendi és nem annyira trendi fiatalok, és persze ott a kóderek bárja, a Fekete Nap. Nagyvilági élet, kommercializálódott internet fényekkel és neonokkal. Az ellenpóluson, a ring túloldalán L. Bob Rife üzletember, világuralomra törő tőkést stb sötét épülete rejtett titkokkal és adatokkal. A kettő között pedig üresség. A világ készen van, használják, de belakni még nem sikerült. Van benne rendezettség, hekkeres pedantéria, de magán viseli azt az esetlegességet is, amit teremtőitől örökölt. (Stephenson világa amúgy is nagyságrendekkel megélhetőbb.) Hogy csak egy részlet legyen:
Hiro épp az Utcához közeledik. A Metaverzumban ez a Broadway és a Champs Élysées keverékének felel meg: ragyogóan kivilágított sugárút, ami lekicsinyítve tükröződik a szemüveglencséken. Valójában nem létezik. De éjjel-nappal emberek milliói sétálnak rajta. Az Utca méreteit egy szabvány rögzíti, melyet a Globális Multimédia Protokoll Tanács grafikus-hadurai dolgoztak ki. Az Utca egy fekete gömb egyenlítőjén fut végig, és a sugara valamivel több, mint tízezer mérföld. Az Utca így 65 536 kilométer hosszú, vagyis jóval hosszabb, mint a Föld egyenlítője. A 65 536 bumfordi számnak tűnhet, de a hackerek gyorsabban felismerik, mint az anyjuk születésnapját, ugyanis a kettő hatványa. 216, hogy pontosak legyünk, és még a hatványkitevő is a kettő hatványa, 24, a 4 pedig 22. A 256-tal, 32 768-cal és 2 147 483 648-cal együtt a 65 536 a hacker-univerzum egyik sarokköve. Itt a 2 az egyetlen fontos szám, mert ennyi számjegyet képes felismerni egy számítógép. Az egyik a o, a másik az 1. A hackerek rögtön felismernek minden számot, amelyet létre lehet hozni a kettesek fetisisztikus összeszorzásával, esetleg levonva egyet az eredményből. Akárcsak a Valóság, az Utca is változik. A fejlesztők saját mellékutcákat alakíthatnak ki, épületeket, parkokat, cégéreket.(…)
Persze semmi igazán komoly nem következik belőle - hacsak az ki nem derült, hogy alapvetően Stephenson párti vagyok - de játéknak talán jó volt. Vajon hogy passzol ez a mostani metaverzumok, mmorpgk térszerkezetéhez?