Van egy linkem, hogy aztán majdnem teljesen másról írjak. Ő az:
A történet rendkívül egyszerű: egy tinédzser felfedezte, hogy a van némi kontrollja az iskola felett, nevezetesen, ha ír nekik egy emailt, hogy fel fogja robbantani a sulit, akkor kiürülnek az épüketek. Az ötlet annyir megtetszett neki, hogy eljátszotta még párszor, a levelekben cukkolta a hatóságokat, illetve egyszer leDOSolta az iskola levelezőszerverét is, biztos, ami biztos. Addig cukkolta a hatóságokat, amíg az egyik rendőr letette a fánkját a billentyűzet mellé, és írt az FBI-nak, hogy ugyan segítsenek már. Az FBI-nak pedig pont kéznél volt egy mindenevő férge - a CIPAV - , amit a tettes MySpace profiljára ráküldve megszereztek minden lényeges adatot, ide értve a srác zoknijának színét is. Eddig a hír.
Legalább két tanulsága van a sztorinak. Egyrészt megtudhatjuk, hogy az antikvitás irodalmát nem veszik kellő súllyal, mert onnan megtanulhatta volna, hogy aki beképzelt - szakszó: hübrisz - az elbukik a dráma végére. (Vagy egy ágyban ébred az anyjával, és megvakítja magát.) Másrészt pedig, hogy az FBI-nak a kezében van egy igen durva worm, amit nem biztos, hogy megfognak majd a malicsuszblokkolóink, ideje újraolvasni a Cypherpunk cikkeket.
A legutóbbi ilyen írás, ami a kezembe került, Timothy C. May 2001-es True Nyms and Crypto Anarcy című esszéje volt, amiben a mozgalom/közösség világnézetét, elveit, azoknak várható következményeit foglalja össze. Linkelni nem tudom, sajnos csak a True Names and the opening of the cyberspace frontier-ben jelent meg, van helyette online olvasásra a jóval hosszadalmasabb Cypheronomicon, szintén May tollából. Eddig a könyvészet.
A cypherpunk levelezőlista, a körülötte felépült virtuális közösség és ennek a közösségnek a beépített paranoiáinak (lásd cypherpunk anonymous remailer) ismertetése után felvázolja mi a baj a kriptográfiától félő kormányok által épített világgal. A lista a dolgok legelején, a személyazonossággal kezdődik, mondja May. Az emberek születésükkor kapnak egy nevet, ami felett kevés kontrolljuk van - és aminek a valódiságát az állam garantálja - és közben ugyanez az állam nyugodtan hoz létre “hamis” személyeket, például a tanúvédelmi programban résztvevőknek. Gond van aztán a pénzzel is, illetve azzal, hogy a digitalizálódás során elveszett a pénznek egy fontos tulajdonsága: a névtelensége. Bankkártyával nem lehet megtenni azt, amit egy farzsebből előbányászott gyűrött ezressel még meg lehetett.
Az ilyen problémák megoldásának a kulcsát May a titkosításban látja. Bizonyítható identitású - digitális aláírás! - de valós névhez nem köthető online személyiségek, anonim módon használható digitális pénz, és ezek segítségével már kialakíthatók információs piacok, adatkikötők, ésatöbbi.
Azaz egy dolog még hibázik. Az kéne, hogy az állam ne akarjon mindent tudni. Például ne ragaszkodjon a Clinton adminisztráció ahhoz, hogy mindenki vacak kis (40bit) kulcsokat használjon. Vagy hogy ne próbáljanak a népek torkán lenyomni egy ismeretlen algoritmust használó - következésképpen nem biztonságos - az állam által is olvasható titkosítást generáló hardvert. Ez utóbbi lett volna a Clipper csip.
A titkosítás ellenzőinek ellenérvei persze nem arra épültek, hogy az erős, állami kontroll nélküli titkosítással nehézkes, sőt lehetetlen lenne az emberek figyelése. Inkább az infokalipszis négy lovasaként becézett csoportokkal riogatták a népet. Ezek négyen:
- gyerekpornó terjesztők
- terroristák
- pénzmosók
- drogdílerek
Hogy őket elkapják, mindenkit meg kell figyelni - valami ilyesmi a mögöttes logika.
May nem tagadja, hogy az erős polgári titkosításnak vannak hátrányai, nem manipulatív ennyire a szöveg. Példaként a motorizációt hozza, aminek a mellékhatása évi negyvenezer ember halála az Egyesült Államokban, mégse szokás tiltakozni ellene.
Az esszé végül oda lyukad ki, hogy a közeli jövőben vagy kialakul egy libertariánus, anarcho-kapitalista állam, vagy tiltáson és megfigyelésen alapuló állam jön létre. Középút nem igazán van. Kicsit titkosítani, kicsit szabadnak lenni nem lehet.
Igen, hát ez szétesett, ráfogom a melegre.