Lásd a címben. Részben Az Ackroyd-gyilkosságról lesz szó, amit mindenkivel el kéne olvastatni valamikor első általános környékén, mert később úgyis belefut valahol a poén lelövésébe, hiszen ezzel van tele a wikipédiától a krimi szakirodalomig minden. És akkor innentől spoiler on.
Egy Iszonyat hosszú, restellem is magamat típusú idézet jön, de nem tudom nem kiemelni Christie regényéből azt a részt amikor a narrátor, aki egyébként a bűntényt elkövette, reflektál a krimi hagyományra, a saját vélt és valós szerepére a történetben, és “nagy elődökre”.
Az esti beszélgetés után, amelyről az imént beszámoltam, az ügy mintha újabb szakaszába lépett volna számomra. Két részre lehet osztani az egészet, és a kettő tisztán és határozottan elkülönül egymástól. Az első rész Ackroyd halálától, péntek estétől hétfő estig tart. Ez a történtek nyílt elbeszélése, ahogyan Hercule Poirot-nak is elmondták. Én egész idő alatt ott voltam Poirot mellett. Amit ő látott, én is láttam. Tőlem telhetőleg igyekeztem olvasni a gondolataiban. Mint most már tudom, ezzel az utóbbi törekvésemmel kudarcot vallottam. Poirot ugyan mindent megmutatott, amit csak fölfedezett - mint például az arany jegygyűrűt -, de megtartotta magának legfontosabb benyomásait és következtetéseit. Mint később megtudtam, mindig is ilyen titkolózó volt. Célozgatott, utalt erre-arra, de annál többet egy szót se.
Amint mondom, hétfő estig elbeszélésemet akár Poirot is írhatta volna. Watsont játszottam a nagy Sherlock mellett. De hétfőtől kezdve útjaink elváltak. Poirot saját szakállára buzgólkodott. Hallottam róla, hogy mit csinál, hiszen King’s Abbotban az ember mindenről hall, de engem előzetesen nem avatott be a bizalmába. És nekem is megvoltak a magam gondjai.
Visszatekintve az döbbent meg a legjobban, hogy milyen mozaikos volt ez az időszak. Mindenki részt vett a rejtély tisztázásában. Többé-kevésbé olyan volt az egész, mint egy összerakós rejtvény, amelyhez mindenki hozzájárult a maga kis ismeret- vagy felfedezés-darabkájával. De feladatuk ezzel véget is ért. Egyedül Poirot-é a dicsőség, amiért ezeket a darabkákat pontosan a helyükre illesztette.
Egyes apróbb események akkor jelentéktelennek vagy értelmetlennek tűntek. Ott volt például a fekete csizma kérdése. De az később jön … Hogy szigorúan az időrendnél maradjunk, azzal kell kezdenem, amikor Mrs. Ackroyd hívatott.
A fenti szöveg az én kötetemben - Albatrosz, 1974 - a 174. oldalon található, a történet maga pedig 315 oldalas. Tehát durván a történet felénél megkapja az olvasó az egész oldalt kitevő jelzést: itt ő senkiben nem bízhat. A detektív tetteiről csak közvetítőn, értelmezőn keresztül értesül, ez a narrátor pedig visszatekintve bevallja, hogy nem értette történéseket, nem volt jó az értelmezése. Úgy el vagyunk veszve a labirintusban, hogy öröm nézni.
Persze másik nézőpontból nézve az olvasó jó helyzetben van. Nem hitették el vele, hogy meg tudja oldani az ügyet, talán egy figyelmesebb újraolvasást még megérne a nyomok összegyűjtése, és ennek igazolása. És végképp nem próbálták neki beadni, hogy az ő helyzete olyan mint Poirot-é. Ez ahhoz képest, hogy az átlag aranykori detektívregényben Holmesnak olvassa magát az olvasó, miközben a részleges információk miatt maximum Watson, végül is tisztességes helyzet.
A végén persze minden megoldódik, az olvasó megtudja a narrátor bizonytalanságának okát: azt a nyomozást próbálta értelmezni, ami őt magát buktatja le. Ebben a lebukásban pedig hivatalból nem hitt. A visszatekintés pedig a történet utolsó napjának éjjelén történik, mielőtt beveszi a halálos adag veronált. Tényleg iskolapélda a sztori.
Mellékszál: több forrás szerint az Ackroydért majdnem kicsapták Agatha Christie-t a Detection Clubból, mert megsértette a detektívtörténet szabályait. Ez megint megérne egy utánanézést.
Kettő Ha már úgyis mindegy minden és poénok lelövése van, feldobom az ötletet. A krimi történetében az olvasó már minden létező kombinációval találkozott. A fenti példa szerint volt gyilkos a narrátor, volt gyilkos a halott (pl. Tíz kicsi néger), volt a zabigyerek, a titkos szerető, és ha nagyon utánanézünk, biztos lenne olyan regény is, ahol a nyomozó a gyilkos. (Filmben határeset például a Hetedik.)
Egyedül az a sztori hiányzik, amikor az olvasó a gyilkos. Vagy a játékos, mert ezt interaktivitás nélkül nehéz megoldani, lehet még úgysem. Persze az is lehet, hogy spanyolviasz. Vélemények?
Első általános környékén? :) Időbeli metonímia, irónia vagy áldott naivitás? A felvetett ötleted igen-igen poszt-posztmodern (nem ismerem a von. szakszót) és interaktív művet eredményezne. Ld. Por
Persze, meg meta-meta-meta… Ugyanakkor végignézve a lehetséges variációkat, tényleg csak ez hiányzik a palettáról.
Érdemes lenne végigsakkozni ugyanezt a nyomozó sikeressége szempontjából. Az meg valahol ott kezdene összegubancolódni, hogy a nyomozó megtalálja a gyilkost, ugyanakkor áldozatává válik, mert csak ezt találja el. (Borges vagy akár a Hetedik.) A nyomozó megtalálja a tettest, de az általa levont következtetések helytelennek bizonyulnak, ez meg Eco. Jó játék ez.
Mellékszál: nyomozó a gyilkos alaptípusa az Oidipusz- sztori
“Egyedül az a sztori hiányzik, amikor az olvasó a gyilkos. Vagy a játékos, mert ezt interaktivitás nélkül nehéz megoldani, lehet még úgysem. Persze az is lehet, hogy spanyolviasz. Vélemények?”
Ez az a scifi-típus, amikor a kedves, aranyas kultúrát elpusztító barbárokról kiderül, hogy az emberek, a történet meg a Földön játszódik, évezredekkel korábban.
(Mondjuk nekem az is tetszett, amikor (évekkel később) kiderült: a gyilkos maga az író.)
Igen, olyasmi, csak ezzel már műfajt léptünk. Nem akarok a knoxi szabályokon belül maradni, mert az tényleg lehetetlennek tűnik, de a krimin belül talán még elképzelhető.
Akkor viszont spoiler:
John Wick: Thirty.
Valódi virtuális valóságok nélkül szerintem csak szerepjátékkal lehet megoldani, persze ha azt akarjuk, hogy az élmény univerzális legyen, és nem direkt a gyilkos-ismerősünknek írunk regényt.
Ha már Agatha Chrisite: (spoilers on) Ha nem is “A Nagybetűs Nyomozó”, de kétségkívül egy az ügyön dolgozó rendőr a gyilkos a “Poirot karácsonyá”-ban. Az olvasó pedig… hát, az Így írtok ti-ben volt egy ilyen rész, ahol nem maradt más választás, csak az olvasó… de az úgysem számít, nem?:)
Végig spoilerben vagyunk, talán ez a legszebb. :)
A Thirtyt elraktam megnézésre, a Poirot karácsonyát - talán ez volt az első Christie regény, amit olvastam - pedig megjegyeztem.
(Lesz ismertető a Keszthelyi-féle krimi tanulmánykötetről, viccesebb mint jó.)
“Évekkel később felfedeztem, hogy valahol Chestertonnak is volt egy hasonló ötlete. Hírlik, hogy az Oulipo csoport nemrégiben ekészítette az összes elképzelhető krimihelyzetek mátrixát, és kiderítette, hogy már csak egy megírandó könyv maradt, az, amelyikben az olvasó a gyilkos.
Tanulság: vannak rögeszmék, a rögeszmék sohasem egyéniek, a könyvek egymással beszélgetnek, és az igazi nyomozásnak azt kell bebizonyítania, hogy a tettesek mi vagyunk.”
Kösz, de igazán lelőhetted volna a forrást is. :)
Szóval: Eco jegyzetei A rózsa nevéhez, mert rákérdeztem.