Pár napja kinéztem ehhez a bejegyzéshez a mottót egy Veres Andrással készült interjúban. A következőt mondja Veres Rejtő regényeinek maradandóságáról (kiemelés tőlem):
Rejtő színpadi poénjai egy az egyben értendők, regényeit viszont paródiaként lehet olvasni, ami sokkal tartósabb műfaj. A paródia ugyanis megemeli az idétlenséget.
A No One Lives Forever pont erről a megemelt idétlenségről szól a lövöldözős játékok szintjén. Hangsúly a lövöldözősön, mert bár a játék hőse Kate Archer, a szexi kémnő - ugye teljesen rendben van, ha az ember a játék végére kicsit beleszeret a hősébe, ezért nem játszunk Turokot - de a legtöbb lopakodásra tervezett pálya is megoldható kreatív öldökléssel. A játék remekül találja el azokat - engem - akik a Thiefes hardcore lopakodástól percek alatt síkidegek lesznek. A tíz percnek induló és hosszú órákra nyúló világmegmentés viszont mindenkinek fekszik.
Alapvetően mégse a játékmechanika adja el a NOLF-ot, hanem a világmegmentés háttereként megteremtett világ. És itt jön a paródia meg az idétlenség, a teljes NOLF játék olvasható a James Bond filmek, a Forsyth regények, a kémtörténetek paródiájaként. Az egymásnak hangosan, karikírozottan indiaias angollal panaszkodó közzsiványok, a legalább ennyire szánalmas, magánügyeiket a szolgálati piros telefonon intéző vezetők, és persze a nagybajszú orosz mesterkémek, a minden sztereotípiát kimerítő ellenség/barát skót tengerész mind a kémponyvákból ismert figurák szélsőséges játékbeli megfelelői. Sose tűntek nagyszabású, világuralom megszerzéséért szőtt tervek annyira kisszerűnek, mint Kate Archert irányítva.
Akinek az alaptörténet nem lenne elég vicces, jó kémhez méltóan végigkutathatja a küldetések helyszíneit. A készülőfélben lévő titkos üzemek tervei mellett belepillanthatunk a közgonoszok levelezésébe, megtudhatjuk, hogy a Gonosz Kft-nél vagy a Világuralom Bt-nél jobbak-e a munkakörülmények. Küldetések közben folyamatosan a szervezett bűnözés kisemberi oldalával szembesülünk: robotok romlanak el, a helyi majomkolónia zaklatja a rakodómunkásokat, a nagyfőnök borzalmas motivációs koncertekre küldi az embereket.
A játékot a fenti gegekhez hasonló elemek és a történet - mégis hősök vagyunk, na - viszik. Annyira ezek köré szerveződik a játék, hogy akár menet közben is lehet nehézséget változtatni, nem a versenyről szól a sztori. És amúgy is, az átlag ügynöknek járó felszereléssel - rúzskamera, púderdekóder, táskás-rakétavető, fotószemüveg, robbanó robotkutya satöbbi - minden feladatot meg lehet oldani.
A játék warezkompatibilis, mind az első, mind a kicsit könnyedebb (cserébe jobb hangulatú) második részből sikerült még maces verziót is beszerezni. Magyar aukciós portálokon viszont csak a PC és a PS2 verzió létezik. (Ha valaki lát vaterán NOLF2-t, pingeljen meg, az egyest már megvettem.)