Gülüszemű szörnyek, borostyán terminálok
Fogja az ember a fiókban fekvő remek Zydas csipes USB-s wifikárolyt. Megtudja a Tao of Macről (most épp le van halva), hogy ezt a céget megvette az Atheros és azóta fű nő a székháza helyén. Letölti az utolsó verziót a driverből, telepíti, újraindul. Ezután a csili driver felismeri a kártyát, szkenneli a levegőt mint az atom, majd nem talál semmit. Maholnap a linuxos drivert nézem meg bandzsítva.
Update
Meg nem mondom mitől, de elkezdett működni. Vudu.
Hogy lehet az, hogy két hónap alatt nem lehet egy domaint átregisztrálni az új tulajdonoshoz? Meg hogy nekem kell az ügyfélszolga után rohangálni, hogy miért áll az ügy? (És ekkor megtudom hogy beteg volt, nincs meg a legutóbbi levelem, csak az azzal küldött csatolmányok, szabadságon volt…) És hogy a két hónap végén derül ki, hogy egy papírt nem kértünk eddig, sorry.
Nem lehet úgy hackerekről olvasni, hogy az ember bele ne ütközzön Kevin Mitnick nevébe az első öt másodpercben. Ha mást nem, ott a Tsutomu Shimomura és John Markoff könyve alapján készült Takedown, amit minden második biztonsági konferencián levetítenek. Erre a filmre válaszul született a Freedom Downtime, amiben Emmanuel Goldstein, a 2600 hackerújság szerkesztője felkeresi a Mitnick-ügyben szerepet játszó személyeket és a Takedown forgatását.
A Freedom Downtime olyan, mint egy rendkívüli módon szétcsúszott road movie. A legtöbb helyre késve érkezik meg a stáb, Shimomurát sose érik utol, a nevadai Las Vegas helyett az új mexikóiban keresik a Defcont, és így alig érnek oda. Senkivel sem sikerül beszélni a Mitnick miatt milliós veszteséget szenvedő - de legalábbis ezt állító - cégek képviselői közül, és így tovább. Goldstein stábjának azért sikerült interjút készíteni az általuk iszonyatos lúzernek, és nem kellően kiegyensúlyozott cikkek írójának tartott John Markoffal, megkérdezték a Bruce Sterlinget az ügyről, megtudták a Bernie S. nevű hackertől milyen ha eltörik valakinek a kezét a börtönben, és végigutazták Amerikát.
Minden gyengesége - az új fajta irányított dokumentumfilmek legtöbb rossz tulajdonságát hozza - ellenére kordokumentum a film. Aki kibír két órányi utazgatást a 2600-as stábbal amiből legalább fél óra holtjáték, az mindenképp pillantson rá.
Vittem tegnap az “első hányós-bloggertapizós irodalmi gálaestre” idézetet, ahogy azt a hirdetményen olvasni lehetett. Ezen túl vittem magammal némi sört és egy üveg hárslevelűt, két jogászt és Benedeket. Mivel a helyszínt adó Reaktor-Dinamó műterem, ami se reaktorra se dinamóra nem hasonlít, viszont kiköpött garázs, csak a hetvenes évek legjobb erotikus poszterei hiányoznak a falról, mert le kellett őket szedni, hogy globkrit művészeti felhívásokat és azóta lemosott indimédia feliratokat rakjanak a helyükre, szóval a Reaktor-Dinamó ajtaja egy művészi Faszkereszt (vagy amit akartok) fotóra nyílik, így az idézet helyett sörrel és hárslevelűvel nyitottunk.
Szóval álljon itt a kiválasztott Stephenson textus napi evangéliomként. A nagy Simoleon-buliból van, ami amúgy remek előképe Doctorownak.
Három srác jött. Az első vagy száznegyven kiló, derékig érő hajjal, köldökig érő szakállal. Bizonyára Bears-rajongó, mert fejét és meztelen felsőtestét kékre és narancsszínűre festette. A második nem volt annyira introvertált, mint az első, a harmadik meg nem volt olyan állig begombolt konformista, mint az első kettő.
Ott volt tartalékban a státuszüzenetként használt másik mondata is a novellának, melyben az identitás avatárok által történő elbizonytalanítás találkozik a kilencvenes évek technopolitikájával.
Codex vagyok, a kriptoanarchista lajhár.
Akkor erről ennyit.
Pár napja kinéztem ehhez a bejegyzéshez a mottót egy Veres Andrással készült interjúban. A következőt mondja Veres Rejtő regényeinek maradandóságáról (kiemelés tőlem):
Rejtő színpadi poénjai egy az egyben értendők, regényeit viszont paródiaként lehet olvasni, ami sokkal tartósabb műfaj. A paródia ugyanis megemeli az idétlenséget.
A No One Lives Forever pont erről a megemelt idétlenségről szól a lövöldözős játékok szintjén. Hangsúly a lövöldözősön, mert bár a játék hőse Kate Archer, a szexi kémnő - ugye teljesen rendben van, ha az ember a játék végére kicsit beleszeret a hősébe, ezért nem játszunk Turokot - de a legtöbb lopakodásra tervezett pálya is megoldható kreatív öldökléssel. A játék remekül találja el azokat - engem - akik a Thiefes hardcore lopakodástól percek alatt síkidegek lesznek. A tíz percnek induló és hosszú órákra nyúló világmegmentés viszont mindenkinek fekszik.
Alapvetően mégse a játékmechanika adja el a NOLF-ot, hanem a világmegmentés háttereként megteremtett világ. És itt jön a paródia meg az idétlenség, a teljes NOLF játék olvasható a James Bond filmek, a Forsyth regények, a kémtörténetek paródiájaként. Az egymásnak hangosan, karikírozottan indiaias angollal panaszkodó közzsiványok, a legalább ennyire szánalmas, magánügyeiket a szolgálati piros telefonon intéző vezetők, és persze a nagybajszú orosz mesterkémek, a minden sztereotípiát kimerítő ellenség/barát skót tengerész mind a kémponyvákból ismert figurák szélsőséges játékbeli megfelelői. Sose tűntek nagyszabású, világuralom megszerzéséért szőtt tervek annyira kisszerűnek, mint Kate Archert irányítva.
Akinek az alaptörténet nem lenne elég vicces, jó kémhez méltóan végigkutathatja a küldetések helyszíneit. A készülőfélben lévő titkos üzemek tervei mellett belepillanthatunk a közgonoszok levelezésébe, megtudhatjuk, hogy a Gonosz Kft-nél vagy a Világuralom Bt-nél jobbak-e a munkakörülmények. Küldetések közben folyamatosan a szervezett bűnözés kisemberi oldalával szembesülünk: robotok romlanak el, a helyi majomkolónia zaklatja a rakodómunkásokat, a nagyfőnök borzalmas motivációs koncertekre küldi az embereket.
A játékot a fenti gegekhez hasonló elemek és a történet - mégis hősök vagyunk, na - viszik. Annyira ezek köré szerveződik a játék, hogy akár menet közben is lehet nehézséget változtatni, nem a versenyről szól a sztori. És amúgy is, az átlag ügynöknek járó felszereléssel - rúzskamera, púderdekóder, táskás-rakétavető, fotószemüveg, robbanó robotkutya satöbbi - minden feladatot meg lehet oldani.
A játék warezkompatibilis, mind az első, mind a kicsit könnyedebb (cserébe jobb hangulatú) második részből sikerült még maces verziót is beszerezni. Magyar aukciós portálokon viszont csak a PC és a PS2 verzió létezik. (Ha valaki lát vaterán NOLF2-t, pingeljen meg, az egyest már megvettem.)
Kenneth McKenzie Wark könyvével - lásd fent - legalább két hete küzdök, és még mindig nem találtam meg azt a stratégiát, amivel olvasni lehetne. Kilenc fejezetből áll, a fejezet öt alegységre bomlik, az alegységek öt kártyából állnak. Már bonyolult, de legalább lapozhatatlan/görgethetetlen, de még lehet hová súlyosbítani: az egyes kártyák külön-külön kommentálhatóak.
Ha rájöttem, mit kell kezdeni a szöveggel, és hogy mi indokolja a jelenségszinten is digitalizáljuk a könyvet jellegű őrültségeket, akkor esküszöm beszámolok róla. A nagyon türelmetlenek amúgy beruházhatnak Amazonon is a szövegre, kötve.
Teljesen érdekes azzal szembesülni, hogy a kalózromantika tíz-húsz évente előkerül. Még csak Karib-tenger franchise se kell hozzá. Most éppen a cyberpunk szerzők által is nagy mennyiségben fogyasztott Temporary Autonomous Zone került a kezembe. Szórakoztató nyolcvanas évekbeli anarchizmus, Hakim Bey belátta, hogy nincs több Tortuga a huszadik században - most Szomáliáról és kis barátaitól tekintsünk el - viszont időleges szabad területek kialakíthatók. Hakim Bey fejtegetése annak fényében különösen érdekes, hogy holnap a Critical Mass alkalmából ideiglenesen biciklis zónává válik a város.
A héten Schneier is ajánlott kalózos cikket A Freedom of the Cyber-Seas-t a CSO magazinban jelent meg, és a tizennyolcadik századi kalózkodást hasonlítja napjaink internetéhez. A szöveg retorikailag erősebb mint tartalmilag, de egy olvasmánynak érdekes. A drogkereskedők szekrényből való előrángatására azért kicsit kirázott a hideg.
Végül, akinek még nincs elege a kalózokból, ugyanakkor mondjuk sparrowitiszben szenved az megnézheti Bodó Balázs tavalyi Hacktivitys előadását a kultúripar meghackeléséről és a kalózokról.