Áldj meg atyám, mert vétkeztem. - kezdi cikkét Simon Parkin, aki a The Gamer’s Confession-be bevallja milyen borzalmakat követett el idegen kultúrák, békésen górangázó szerzetesek, békésen legelésző robbanó bárányok és a pokol jobb sorsra érdemes lakói ellen. Sehol sem találtam a felsorolásban a lőszer, belépőkártyák, az enyémnél kevéssé leharcolt puskák, életerőt növelő csokik miatt kíméletlenül kifosztott halott bajtársakat. Pedig ugye.
A Game Developer Magazinban jelent meg - viszont a GameSetWatchban olvasható ingyen - Brandon Sheffield cikke a játékok világának átalakulásáról. Sheffield szerint a többmillió dolláros költségvetéssel készülő csúcsjátékok lehetnek a videójátékok művészfilmjei, ha az alkalmi játékosok gépek és konzolok elé özönlése folytatódik. Mert egyszerű, alkalmi játékosoknak szánt szoftverekből - pl. Zuma, Honfoglaló - nagyságrendekkel többet lehet eladni, mint az előzetes tudást, gamer gépeket és rettentő mennyiségű szabadidőt igénylő hardcore játékokból. Egyedül arról nem esik szó, hogy a ma “művészfilmnek” számító független játékok hová kerülnek az új analógia szerint.
Végül egy Guardian anyag, Alexander Gambotto-Burke billentyűzetéből, arról, hogy a videójátékok művészetként való elismerésének mik állnak útjában. Kezdve azzal, hogy a csúcsjátékokat csak a játékosok játsszák, véleménye viszont mindenkinek van róluk. A jövő valószínűleg a befogadhatóbb játékoké, de leginkább tudja a fene.
Aki pedig a harminc fok melegben unja az elméletet, az segíthet együttműködni (és szeretni!) képes robotoknak megszökni egy gonosz professzor elől a Nanobotsban, vagy visszaszerezni a kis Jimmy elgurult vécépapírját.