Invaders beépített roncsteleppel

A klasszikus játékok Flash-es újraírása hagyományosan nem az a téma, amire felkapom a fejem. A fent látható Physics Invader viszont iszonyatosan tetszik. Úgy hívja fel a figyelmet az alapul szolgáló Space Invaders világának egyik jellemzőjére - a fizika teljes hiánya -, hogy közben játszható marad. Sőt igazából szórakoztató is, ahogy időnként le kell túrni a visszazuhant lőszereket és az idegenek roncsait, hogy maradjon mozgásterünk.

Korábban hasonló próbálkozást a Retro Sabotage-on láttam, de az ő Invaders remixük egyszerhasználatos poénná vált miközben rámutatott a játék legyőzhetetlenségére.

(via IndieGames)

Archívumok

Egy. Egyszer térdenállva fogok szerelmet vallani a Wayback Masinának meg úgy általában a teljes Internet Archive-nak. Tökéletes utolsó előtti megálló, ha a web átfésülése nem hozott eredményt. Ha ott sincs az adat, akkor már csak a könyvtáros alvilág zaklatása van hátra úgyis.

A mai leletek között a Mondo 2000 magazin régi honlapja és egy 1986-os cyberpunk kritika található. A címével ellentétben Swanvick írása a posztmodernről nem mond sokat, az ‘a cyberpunkok inkább technikai témákkal foglalkoznak’ szintjén mozog, viszont a “szembenálló felek” ismertetése miatt érdemes elolvasni. Aztán utána a vonatkozó Cheap Truth számokat.

Kettő. Gazs vágta hozzám a Magyar (zenei) fanzin(e)gyűjtemény és adattár linkjét. Azóta Genyó szivó disztrolyt olvasok. Más emberek megszállottsága legalább annyira jó mint a saját. És kevesebb vele a munka.

DC-n és kazettán

Vannak könyvek, amik sosem azon a könyvespolcon vannak, ahol lenniük kéne.

Csoda jött szembe múltkor a Demonoidon, miközben a fenti problémát próbáltam megoldani: tíz és fél órányi Mirrorshades hangoskönyv. Nem is akármilyen, annyira kazettáról ripelt, hogy az elején egy nyugodt férfihang olvassa fel, hogy a novellákat sípszók választják el, amelyek fast forward közben is hallhatóak.

Varázsszemüveg helyett

The essential lesson that we have abstracted from our experiences with Habitat is that a cyberspace is defined more by the interactions among the actors within it than by the technology with which it is implemented. While we find much of the work presently being done on elaborate interface technologies — DataGloves, head-mounted displays, special-purpose rendering engines, and so on — both exciting and promising, the almost mystical euphoria that currently seems to surround all this hardware is, in our opinion, both excessive and somewhat misplaced. We can’t help having a nagging sense that it’s all a bit of a distraction from the really pressing issues. At the core of our vision is the idea that cyberspace is necessarily a multiple-participant environment. It seems to us that the things that are important to the inhabitants of such an environment are the capabilities available to them, the characteristics of the other people they encounter there, and the ways these various participants can affect one another. Beyond a foundation set of communications capabilities, the details of the technology used to present this environment to its participants, while sexy and interesting, are of relatively peripheral concern.

A szöveg Chip Morningstar és F. Randall Farmer The Lessons of Lucasfilm’s Habitat című írásából való, kiemelés tőlem.

A félkövér mondat pedig a terület egyik legfontosabb megállapítása lehetett (volna) akkoriban. Persze ehelyett jött az adatkesztyűs, varázssisakos hevület, ami félre is vitte az egész virtuális világosdit vagy öt évre. A mostani észhez téréssel megint ott járunk, hogy a legnépszerűbb MMO egy újabb pirítóssütőn is hajlandó elindulni, a játékosok pedig megbocsátják neki a némiképp elnagyolt grafikát.

Tim Bray a fenti tanulságot egy kicsit kevéssé barokkosan fogalmazta meg:

Here’s the thing: the Net’s killer app has always been other people.

Mindig rá szoktam csodálkozni, pedig annyira magától értetődő.

Gazs azt mondta, hogy lesz Habitatos írás ma a Cyberculture.hu-n. Addig is érdemes elolvasni a teljes Habitat dokumentumot, érdekes megfigyelések és remek sztorik lelőhelye.

Ludológia magyarul (második rész)

A hónap elején kapott ludológiás pletyka megerősítést nyert, az MR1 Hétköznapi tudomány című műsorában a kötet egyik szerkesztőjét is megszólaltatták kilencedikén. Innen tudható, hogy a kötet címe Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában, szerkesztői Fenyvesi Kristóf és Kiss Miklós.

A rádióműsort ide kattintva hallgathatjátok meg.

Valamit nem értek

Mert gondoljuk csak el! Aki este Burke-öt és Oakeshott-ot olvas, vagy Tiszáról és Carl Schmittről írott tanulmányokat fut át lefekvés előtt, az reggelre biztosan nem fogja jó ötletnek tekinteni sem az adóemelést, sem a posztmodern művészeti performanszokat, de bizonyára az ENSZ és a méregzöldek sem lesznek a kedvencei.
Közreműködésükkel megújítható/felépíthető a keresztény konzervativizmus és a zsidó hagyományőrzés természetes frontja, mivel mindkettőt gyökerében támadó jelenségek kezdtek el éledezni (ellenkultúra, posztmodern, vallásellenesség).

Forrás: Konzervatórium.hu

Most vajon megint ott tartunk, hogy a posztmodern a szar szemét szar alak?

#2070

Én tényleg tudom, hogy aki openszószból meg Ningből nem rak össze három perc alatt egy közösségi oldalt, azt pikoló sörrel sem szolgálják ki a sarki kocsmában. Meg azt is, hogy a husziták óta tudjuk: a szekértábor nagy királyság. Ettől függetlenül nem értem, miért kell kettő (plusz Facebook csoport fél pontért) SF közösségi háló. Köszönöm, hogy nem érthettem.