Egy hét NSA nindzsaként

Az információszabadság meg a privacy azért kényelmes téma, mert akármelyik oldalról száll be az ember a vitába, ő a nagybetűs jó ember. A kriptoanarchisták egyetemes emberi jogokat védenek, szebb jövőt álmodnak (majd titkosítják egy szégyellnivalóan nagy primszámmal) a felnövekvő generációnak. Ezzel szemben az ügynök lelkületűek a jelent akarják minél biztonságosabbá tenni, hogy továbbra is labdázhassanak boldog gyerekek a játszótereken, ne kelljen félni a terroristáktól. Ugyehogy?

Na így esett, hogy majdnem egy hétig esténként kezembe vettem az egeret, és órákon keresztül NSA ügynökösdit játszottam. A kémregény-szerző Tom Clancy nevével fémjelzett Splinter Cell sorozat első részét vettem elő. A játék annyira régi, hogy már adták egy csomag cédéhez is ajándék szoftverként, illetve, hogy még EVM kiadásban sem találom.

splinter1

A játékos Sam Fishert alakítja, aki az elvben rádiós, elektronikus hírszerzéssel (SIGINT) foglalkozó NSA titkosügynöke. Fisher terepmunkát végez, emberek fejéhez szorít hangtompítós pisztolyt, titkos iratokat lapoz át zárt irodákban a tulajdonosuk és a biztonsági szolgálat tudta nélkül. Ez maga a humán hírszerzés (HUMINT), amivel az NSA egyáltalán nem foglalkozik, tehát ezeket a remek kémakciókat a legnagyobb titokban kell végrehajtani. Az egyes pályák ennek megfelelően komoly korlátozásokkal - például nem válthatunk ki riadót, nem ölhetjük meg csak úgy az őröket - indulnak, hogy aztán a megszerzett információk ismeretében lassan eltűnjenek a korlátozások. Többnyire nem változik gépfegyverrel szaladgálós henteléssé a játék, de időnként benne van a lehetőség.

Ha frakkot és Aston Martint nem is osztanak a küldetések előtt, egy csomó remek jamesbondos kütyüt kap Fisher. Jár puskából kilőhető fütyülő és altatógázt kieresztő elterelő töltény, apró kamera, száloptika. A legtöbbet használt hő- és éjjellátó szemüveg játszik, ennek segítségével kényelmesen el lehet intézni a sötétben csak pislogó őröket.

A sztori nem mélyebb egy átlagos kémregényénél, ráadásul teljesen lineáris a történetvezetés. Valami bűzlik Grúziában, kevernek egy kicsit a kínaiak is, de végül sikerül mindent elsimítanunk. Az egyetlen érdekesebb húzás, hogy a küldetések között összevágott híradórészletekből, elnökök és szóvivők nyilatkozataiból értesülhetünk az akció következményeiről.

A játéknak megjelent legalább három folytatása is, a negyedik pedig készül. Ki kéne azokat is próbálni.

kép: ubisoft

Azokagonoszhekkerek

mitnick_konyv

Azon csak csendesen elgondolkodtam, hogy vajon hogyan lett szerencsétlen Kevinből közgazdaság, mert a társadalomtudomány főkategória voltaképp stimel is. Azt viszont érthetetlen, hogy az alábbi két könyvet, amelyek a fülszöveg alapján belül vannak az elviselhető bulvárosság határán - hogy nem vettem eddig észre.

Volt bármelyik a kezetekben?

#2223

…inkább ilyet vegyenek mint hogy mangát. Volt egy család, apa és fia, csak mangát meg képregényt vettek. Szép karácsonyi ajándék.

Random könyvesbolt random eladói az ifjúsági irodalom szekcióban beszélgetve. Ugyanaz a bolt, ahol Szabó Magda nem a magyar irodalomban van, mert - kapaszkodik! - őt az Európa adja ki.

Kivel beszélgettem 2008-ban

Doransky indított egy mémet, megírta kivel ebédelne szívesen együtt 2009-ben. Mivel tervezni se nem szeretek, se nem tudok - ráadásul Hoekstra is meghalt, a jóisten nyugosztalja sűrűn - inkább írom azt a két beszélgetést, amire szívesen emlékszem idénről.

Gyuri, Jövő Háza

Kifelé jöttem valami unalmas sajtótájékoztatóról a Jövőnek az ő házából, egy holland úr arról beszélt, hogy időseknek szóló netes kényelmi szolgáltatásokat fejleszteni nagy üzlet. Arról is beszélt persze, hogy ez főleg Hollandiában lehet az, a mi netező közönségünkkel ez talán nem pálya egyelőre. Szóval szökésben voltam.

A kapunál egy nálam fél fejjel alacsonyabb erős negyvenes bajszos fickó állt, és amikor elhaladtam előtte, megkérdezte, hogy mégis mit mondtak fent, mert alig szűrődött le valami. Ezután ott áltam vagy egy órát, szó esett az Open Transport Tycoonról, a számítógépes játékokról úgy általában, netes biztonságról - itt tudtam meg, hogy Gyuri exrendőr - és csak ezek után került szóba a World of Warcraft. Egy beszélgetés alatt bámulatosan sokat tudtam meg a WOW játékosokról, a hetvenedik szint jelentőségéről, a guildekről, és úgy általában az MMORPG varázsáról.

Marika néni, Telefónia múzeum

Az SF Portal conjáról tartottam - köszönet, Jun! - haza Gazzsal mindenféle kerülőutakon, mert egyenesen csak a sietős emberek közlekednek, amikor egyszercsak szembejött a budai vár. Ha már ott volt, felmentünk szétnézni, és végül az rgt által reklámozott Telefónia múzeumban kötöttünk ki.

Az intézmény ugyan még nem zárt, volt másfél óránk, de látogató már egy darab sem volt. A tárlatvezetés során megtudtuk mi a különbség a CB és az LB telefon között, ki csinálta az első készüléket, és persze, hogy meddig lehet újabb központokkal bővíteni a rotary rendszerű központok hálóját. Utóbbi problémára amúgy az a válasz, hogy addig, amíg meg nem unják a népek a többéves sorbanállást. A gondot csak az oldotta meg, hogy a szocializmussal elszálltak a ránk vonatkozó korlátozások is, úgyhogy lehetett olyan rendszert venni, ami képes volt kiszolgálni az igényeket.

Zárójel, de abba se tudtam egészen a Marika nénivel való találkozásig belegondolni, hogy a posta elektromechanikus központjainak létrehozásához milyen intervallumot kellett átgondolni. A kisebbik vége a sztorinak az ember: ott a három egymásra rakott ruhásszekrényben a milliónyi drót, és le van könyvelve melyik melyik előfizetőt jelenti. A nagyobbik vége a központ, ami lehet egy város, vagy Budapest esetében lehet egy nagyobb része a városnak. Ami a kettő közé esik, azt kezelni kell.

Ebben a beszélgetésben is az volt a szép, hogy az elhangzott történet tapasztalat alapján született. Amikor azt mondta, hogy szép szakma volt telefonos kisasszonynak lenni és a Posta jó hely volt, akkor ott évekről-évtizedekről mondott ítéletet.

Sokan maradtak ki. Például Képes Gábor, a Műszaki Múzeum muzeológusa, vagy Ethan Zuckerman, a Global Voices alapítója, ezek a beszélgetések túl rövidek voltak, egyszer folytatni kell őket. Ha jövőbe mutató lista lenne, rajta lenne Roger Dingledine, akinek feltettem egy kérdést, de lenne még több dolog, ami érdekelne. Jason Scott szintén kötelező, csak járjon erre mégegyszer.

Egysör könyvtár: Another World

Kezdem a mentegetőzéssel, az Another World valójában nem könyv, hanem egy egyszerű SF történetet elmesélő kalandjáték. A vörös hajú fizikus, Lester Knight Chaykin befarol Ferrarijával a laboratórium elé, beüti a kódot, lifttel lemegy a laborba, futtat egy ellenőrzést a tervezett kísérleten, majd felbont egy dobozos kólát és elindítja a részecskegyorsítót. A laborba villám csap, a kísérlet a feje tetejére áll, Lester pedig egy idegen világban találja magát. Tiszta Half-Life. Vagy tiszta LHC.

Innentől a játékos kezében van az irányítás, túl kell élnie a többnyire barátságtalan humanoid idegenek, veszélyes csúszómászók és gonoszul kinéző fekete szörnyek lakta világban. A történet feletti uralmat viszont nem adja át a játék, lineárisan - leszámítva a sok visszatöltést - lehet haladni, keresztül menekülve palotákon, háremeken, barlangokon. Az irányítás könnyű, a játék maga mocskosul nehéz. A sarokba vágom a kódokat tartalmazó füzetet, aztán felszedem és előről kezdem módon nehéz. Érdemes kipróbálni.

lowretohighres2

A sztori apropóját az adja, hogy az Ezt Vedd Meg sorozatban megjelent a játék felújított - nagy felbontású háttereket kapott, meg tán zenét - verziója. Én egy Cora polcáról vettem le két romkocsmás sör (990 forint) áráért a sajátomat, ami még a fizetős letöltés nyolc dolláránál is jobb biznisz. Akinek még nincs meg, most lepje meg vele magát.

Azt hittem, írtam már a játékról, de csak egy YT videóval megtámogatott lelkendezést találtam.

Haladjunk, nincs itt semmi látnivaló

A rendszerváltás előtt minőségi olvasóközönséget vonzott a sci-fi, hiszen tudni kellett a szimbólumok és a sorok között olvasni - magyarázza Sárdi. Ezért is hívták álarcos műfajnak. A véleményszabadság szabadosságában azonban megszűnt a sci-fi társadalmi hivatása, az intellektuális élmény helyett előtérbe került a kaland. Ráadásul az olvasó a dömping miatt a megszokott tájékozódási pontokat is elveszítette, hiába alapították meg és osztják ki novella és regény kategóriában az idén tízéves Zsoldos Péter-díjat, a kritika, a szépirodalom nem vesz tudomást a művekről.

(Népszabadság: Háborúznak a csillagok?)

Megvan a havi ‘jaj a scifit nem veszik komolyan’ rinya, húzhatjuk a strigulát. A nagyközönség értesült a Galaktika és köre által gründolt bizniszről, sajtómegjelenik az Írószövetség, kesergünk a tűnt kuczkai korokon. Kimarad ugyan, hogy a Zsoldos-díj megítélése az elmúlt tizenévben korántsem volt egyenletes, de a bezzegezés mellé nem fér oda, na.

(via Sci-fi könyvek blog)