Milenneha kultúra

Általános iskolában remekül megtanultuk, hogy a fogalmazást valami óhajtó mondattal illik befejezni. Bevezetés, tárgyalás, bárcsakos mondat, így nézett ki a modell. Azért a nosztalgia, mert szembejött az Ubuntu következő utáni kiadását, a 9.10 Karmikus Koalát beharangozó blogposzt. Oké, hogy az írást a magyar Ubuntu közösség vezérszurkolója - akarom mondani a “Népszerűsítési csoport vezetője” - jegyzi, de még így is sok. A desktop felhasználók egy-két százalékát magának tudó OS-ről még viccből se írjuk le, hogy lenyomja a Windowst, őrizzük meg komolyságunkat.

De igazából nem az Ubuntusokon akartam gúnyolódni. Ők csak az egyik példa arra, hogy a tények hogyan mosódnak össze az ábrándozással. Ahogy a termékek helyét lassan átveszik a 3D Studio Max renderek - vagy jobb esetben távolról megnézhető prototípusok - úgy egyre nehezebb eldönteni, mi tényleg információ.

Annó hírét adtuk például az olcsó és remekül kinéző Kogan Agorának, ami az ausztrál Androidos mobil lett volna, de végül nem vágtak bele a gyártásába. (Zárójel: kishazánkból nézve az Andorid sem sokkal létezőbb, mint az Agora.) Vártuk a Palm Foleót, amíg be nem jelentették, hogy nem lesz belőle semmi. Várjuk a Prét, amit egyelőre csak súlyos becsületszavak után adnak a kütyübloggerek kezébe, sőt esetenként úgy se. A hívószavak és bárcsakos mondatok határolta techszférából fájóan tud hiányozni az adat. Ha a specifikációt kattintom le, akkor egészen biztosan nem az érdekel, mit remélnek a készüléktől - helló Samsung, helló Apple - hanem számokat szeretnék.

Sőt, kísérletként, mi lenne ha csak kész dolgokról beszélnénk? Én nem mondom, hogy a Win7 letarolja az asztalt, te nem mondod, hogy a Linux átveszi a világuralmat, ő nem mondja, hogy Mac lesz minden asztalon. Vannak remek óhajtó mondataink, feltételes szerkezeteink, használjuk!