Úgy esett, hogy a minap szemtanúja voltam, amint egy tizenöt éves lány érdeklődve lapozgatott egy művészettörténeti könyvet, nem sokkal később pedig annak is, hogy két szintén tizenöt éves fiú ámulattal nézelődött a Louvre-ban. Mindhárman szekuláris ország szülöttei és diákjai, templomba nem járó család gyermekei voltak. Ennek tudható be, hogy míg A Medúza tutajá-t nézve megértették, hogy néhány szerencsétlen épp hajótörést szenvedett, s azt is, hogy Hayez - milánói Brera palotában látható - csókolózó párja két szerelmes, azt nemigen tudták értelmezni, hogy Fra Angelico képén miért épp egy szárnyas buzeránssal beszélget az a nőalak, illetve hogy az a szakállas sámánfigura miért ugrándozik kőtáblákkal a kezében, ráadásul világító szarvakkal.
Kezdődik Eco cikke a komment.hu-n. Nem is az írás a legérdekesebb - nem tűnik nehezen belátható igazságnak, hogy a művészet megértéséhez szükséges háttértudás, és üdvös, ha ez sokrétű, még ha vallásról is van szó - hanem az, hogy a hozzászólók hol szállnak ki a gondolatmenetből, hogy kommenteljenek. A jászol szó magyarázatától a három királyok Bibliából való kimaradásáig egész sok oldalhajtás van.
Egy: persze nincs garancia arra, hogy az én értelmezésem jó. Kettő: hogy van-e a Bibliában neve a három királyoknak, azt nekem is úgy kellett kikeresni. Meg a szarvat is.
