Moscow Rule #15

Technology will always let you down.

Van egy sztorim - neveket nem mondok - arról, mennyire könnyű tönkretenni működő dolgokat technológiával. Adott egy réteget igen jól kiszolgáló bolt, aminek a pesti üzlete mellett webboltja is van, mert hallották az idők szavát. A probléma ott kezdődik, hogy a szoftver vacak.

  • Regisztrációkor elsikkasztotta a visszaigazoló levelet, úgy kellett megkérni az üzemeltetőt, hogy ugyan engedélyezze már a felhasználómat.
  • Az egykattintásos vásárlás (ld. Amazon) lemásolása helyett a fejlesztő a két jelszóbeírásos vásárlást valósította meg. A rendelés véglegesítésekor meg kell adni még egyszer a jelszót, anélkül csak bután néz a webshop.
  • Ha minden megvan, akkor is előfordulhat, hogy a rendszer elsikkasztja a rendelést. Erről ilyenkor nem jön visszaigazoló levél, amin viszont nem lepődünk meg.

Karácsony előtt vagyunk, a bolt valószínűleg a megszokottnál jóval nagyobb forgalmat bonyolít, ennyit még el lehet nézni. Jön a telefonos érdeklődés, mert a vásárlásról nem mondanék le.

  • A vevőszolgálaton egy felvett hang elnézést kér, hogy az összes ember foglalt, majd leteszi a telefont. Ne várakozzak, hívjam újra. Majd.

Végül másodszorra sikerül elérni a boltot. Kedvesek, elnézést kérnek a rendszerhibákért, megnézik azonnal, hátha van a termékekből, amit meg akarok venni. Délután majd megyek is érte.

Az igazi vicc, hogy egy jó - és még csak azt sem mondom, hogy a karácsonyi rohamra tervezett - rendszerrel ez az egész elkerülhető lehetett volna.

MTI: az előző század regénye

Fél éve még azt írtam, hogy

bemondásra kénytelenek lesztek elhinni, mert nem lehet szabadon böngészni, de a magyar internet egyik legjobb helye az MTI hírarchívuma. Nem irónia, nem vicce, nincs benne maró gúny, ez maga a tényvalóság.

Azóta a helyzet elképzelhetetlenül sokat javult. Az MTI pár napja megnyitotta oktatás, kutatási, nézelődési és olvasási célból az archívumának egy hatalmas szeletét. A szabadon kutatható anyagban akadnak hírügynökségi írások a századforduló előttről, 1887-ből. A kezdeti évek beszkenelt és szövegfelismerőn átküldött anyagai időnként a felismerés hibái miatt nehezen kereshetőek, böngészni viszont egyszerűen lehet közöttük.

Az első világháborút követő évek, a Horthy-rendszer, illetve a második világháború hírei már teljes egészében hozzáférhetőek, egészen 1949-ig. Nagy szünet után 1956 a következő állomás, majd pedig az 1988 és 2005 közé eső hírügynökségi anyagokkal zárul az archívum. Mondanom sem kell, hogy techológusi szempontból ez az utolsó intervallum a legizgalmasabb, bár még jobb lenne, ha a nyolcvanas évek elejére is rálátnánk.

mti_450

Az archívumban a lehet az adott korszak jellemző témái szerint leválogatott híreket nézni - például a frankhamisítási botrányról szóló hétszázegynehány írást -, vagy ami még jobb lehet témánként válogatni. Az utóbbiból az 1988 és 1992 közé eső időszak, bizalmas, csak az előfizetők szűk körének szóló anyagai tűnnek igazán érdekesnek.

Az adatbázishoz jár még rövid kortörténet, némi magyarázó anyag, de ezt majd magatoknak megnézitek. Sipirc olvasni.

Honnan jelentkezett be Farkas Bertalan?

A híradónak Farkas Bertalan maga is küldött a világűrből tudósításokat. Megállapítottuk, hogy ő volt, már ami a távolságokat illeti, a “legkülsőbb” külsős.

A fenti mondat az MTV Archívum Dunavölgyi Péterrel készített jó hosszú, és iszonyatosan érdekes interjújából való. Nem a tény, a bonmot miatt emeltem ki, illetve azért, mert kellemesen le lehet gyilkolni.

Tudjuk ugyanis, hogy Farkas Bertalan 1980. május 26-án indult a világűrbe a Szojuz–36-al (adatlap és pályaadatok, majd pedig 1980. június 3-án tért vissza a földre a Szojuz-35 űrhajóval (adatlap és pályaadatok). A fellövés és a Földre való visszaérkezés közti időt a Szaljut-6 űrállomáson töltötték, amihez szintén vannak pályaadataink a Wolfram Alpha jóvoltából.

A fenti három űreszköz LEO, azaz alacsony Föld körüli pályán keringett. A Wolfram ad hozzájuk átlagos pályamagasságot is, ez az érték 282 és 350 kilométer közé esik. Szép nagy intervallum, kellően pontatlan, de nekünk most elég ennyi is.

A kérdés ugyanis az, hogy hol lehetett a Szaljut, amikor Farkas Bertalan bejelentkezett a híradóba. Csak mert az a körülbelül háromszáz kilométer annyira nem sok - körülbelül Miskolc-Bécs - ha küldünk egy tudósítót Taiohae-ba, a festői Marquesi-szigetekre, akkor az startból 15300 kilométer, és még a Föld légkörét sem hagytuk el.

A kérdést sajnos nem lehet annyival lerendezni, hogy az űrhajósoknak látni kellett az orosz földfelszíni űrkommunikációs állomásokat, mert 1980-ra már bőven voltak az űrkutatást segítő kommunikációs hajók. Szóval mindenképp tudni kéne, hogy mikor beszélt Farkas a híradóban, élő volt-e, és hol lehet olcsó asztromech droidot kapni. Meg fogjuk ezt fejteni, érzem.

Igen, ez poéngyilkosság, de játszhatnékom volt a Wolfram Alphával.

A Mikulás gyilkosai

Valamelyik régebbi interjúban emlegette Jason Scott nagy nevetve az egyik tinédzseresen erőszakos textfájlt, ami remek tanácsokat ad a Mikulás lemészárlásához. Amikor végre eszembe jutott, és meg is kerestem, akkor döbbentem rá, hogy ez a motívum megjelenik ám a magyar irodalomban is. Persze nem ilyen előre megfontolt módon, sőt hirtelen felindulásból, de nem is ez a lényeg. Nézzétek csak.

Ő a textfájl a nyolcvanas évek közepén működő lazán anarchista - vagy legalábbis ilyen szövegeket író - Metal Communications krémjét adó Neon Knights-tól.

Loosen the blades on his sleigh when he trys to land, it’s Santa all over the place. Sacrifice his reign deer. Bolt a rope to the roof of your house, and tie the other end to his sleigh. It’s one fucked up sleigh when he gets moving.

(The Outland: How to kill Santa Claus Dead)

Amit az anarchista hackerpalánta nem mert megtenni, az a méltatlanul régen istenített Cserna-Szabó András csont nélkül megírta a Félelem és reszketés Nagyhályogon kötetében. Van benne magyar vidék, Megadeth keménységű tél és persze dobbantás az országból.

Kistódor oda se figyelt az egészre, csak némán dobálta le a szánról bátyja kezébe a puttonyokat. Minél hamarabb végezni akart, mert a hóvihar csitult, a látási viszonyok lassan javultak, és egyáltalán nem volt szükségük tanúkra. De a “hülye falusi kispályás szarevők” már sok volt neki. Ezt már nem bírta el a lelke! Abbahagyta a pakolást, újra elővette rugós bicskáját, majd a Mikulás felé fordult.

Ki a kispályás falusi szarevő, te baromarcú, pápista, pederaszta trotty?

Kedves gyerekek, hiszen ezt nem is én mondtam, magyarázkodott reszketve a Mikulás, de a krampusz bácsi se úgy gondolta, csak elvetette a sulykot, nem rossz bácsi ő különben. De annyiban valóban igaza volt, hogy ebből még komoly bajotok lehet, nemzetközi diplomáciai botrány, hogy mást ne mondjak…

Nem lesz itt semmiféle botrány, zárta le a vitát Kistódor, és hasba döfte a Mikulást.

(Cserna-Szabó András: Az üres csizmácskák éjszakája)

Eddig a történet. Vártam vele, míg elmegy a Mikulás, az ne legyen, hogy emiatt nem kapok ajándékot. Már ha egyáltalán megúszta az öreg a folyamatos merényleteket.

Mirror’s Edge: futárkodás a fröccsöntött városban

Elvek nélküli, csóró gamer vagyok, ennek megfelelően az év egyik legdicsőségesebb bukásával1, a Mirror’s Edge-el játszom. Jegyzetek és némi spoiler jön, én szóltam.

Az a legizgalmasabb a Mirror’s Edge-ben, hogy egy-két hangsúlyos kivételtől eltekintve minden eleme azt sulykolja a játékosnak, hogy ez csak egy játék.

Színhasználat: remekül látszik a lenti videón is, hogy a játék csak maroknyi színt használ. Hálistennek ezek nem a shooterek munkásőrszürke-fegyverkék-fekete-torkolattűz skálájából kerültek ki, de semmivel sem valóságosabbak. Vannak napsárga, kék, vörös, narancs és zöld épületek. A minták, textúrák visznek némi plusz változatosságot a helyszínekbe, de színből ennyi van.

Az árnyalatok hiánya nem zavaró. Nagyon jók a pályatervek, kellően változatosak az épületek, térképek. Viszont folyamatosan tudatában vagyunk annak, hogy maroknyi színnel festették meg az egész világot.

Szereplők: a Mirror’s Edge világa tulajdonképpen üres. Vannak futárok körülbelül hatan, van egy diszpécser - you’re on the global frequency! - rendőrök, komolyabban felfegyverzett rendőrök, mesterlövész rendőrök, helikopteres rendőrök, és a történet továbbviteléhez szükséges korrupt politikusok. Ennyi. Se járókelők, se munkába menő tömegek, se irodisták, se semmi.

Az emberek hiánya miatt gyönyörű, zsírkrétaszín díszletnek hat az egész város. A fele még fel van állványozva, vödrök, hordók hevernek szanaszét, de munkások sincsenek.

Halál: akárhonnan nézzük, a Mirror’s Edge platformer. Első személyű, gyönyörűen megcsinált, nincsenek jelzőim, annyira bámulatosan valósághű - még ha a valóság műanyagból van is -, csak épp a játékos halálával nem tudtak mit kezdeni. Lezuhansz húsz emelet magasból, fekete képernyő, töltésjelző, és végül megint fent vagy a tetőn, nekifuthatsz újra.

Nagyon kevés játék van, ami tudja rendesen, az immerziót meg nem törve kezelni a játékos halálát. A ME meg se próbálja, mert minek.

Kezek és lábak: minden ismertető ezzel kezdi, ugrások, gurulások, becsúszások közben látni a karakter végtagjait. Ez furcsa módon az egész játéknak valóságérzetet ad. Az FPS-ek puskát markoló kezéhez képest óriási előrelépés.

Fókusz: nem látunk mindent élesen. Ha Faith nagyon gyorsan fut, a perifériás látása leromlik. Épp elég arra figyelnie, ami előtte van. Erőkifejtés - csimpaszkodás, kúszás-mászás - közben szintén nem lehet rendesen szétnézni. A kamera ilyesfajta korlátozása szintén az igaziság érzetét növeli.

És nagyjából ennyi. A papírmasé várost hitelesíti a valódinak ható, szinte test érzetet adó ember. Meglátjuk, kitart-e a végéig.

A felsorolásból kihagytam a kikapcsolható kizökkentő tényezőket. Ilyen például a célkereszt vagy a “futárszem” effekt, ami vörössel kijelöli az ideális utat a háztetőkön át.


  1. Na jó, nem bukás, csak a kiadás évében meg lehetett venni az AAA kategóriás játékot 3,5 rongyos euróért. Viszont, ha a pletykák igazak, nem mondott le a címről az EA, és jön a folytatás. Ha igazak. 

#2685 (v mint villanykönyv)

Igazából, szerintem egy kissé ijesztő ez a megoldás, bármennyire modern és a technika úttörését hivatott szolgálni. Nem feltétlenül jó, hogy a tudomány már megint abban mesterkedik, hogy eltüntessen egy tárgyat a föld színéről. Egy könyv, azért könyv, mert lehet lapozgatni (nem, nem digitálisan, hanem a maga fizikai valójában), van szép (vagy csúnya) borítója, össze lehet firkálni stb

Ha a Telekom által forgalmazott villanykönyvnek csak annyi hatása lesz, hogy azok az emberek, akik eddig mindenfélét összebeszéltek - pl. ELTE hipertextblog itt és itt - a technológiáról, most végre meg is nézik, akkor már elért valamit a cég. Remélem minden létező T-Pontban ki lesznek rakva a kütyük.

A szerző a Magyar Telekom tulajdonában lévő [origo] újságírója, kívülről bele-beleszólt az ebook projektbe, bár a Hanvon N516-os készüléket nem próbálta még.