2295. január 7. Los Angelestől délre
Késő éjszaka volt, és az ágyban feküdtek. A hangfalakból egy háromszáz éve halott, rekedt hangú énekesnő szót, és egymást átkarolva szótlanul hallgatták a bluest.
Nekiugrottam, hogy elolvassam a magyar SF kultikus Katedrális-sorozatát, de az ilyen szövegek mindig megakasztanak. A korábban olvasott Szélesi-féle Ellopni egy Chagallt-nál is hülyére idegesített a jelenség, de arra nem számítottam, hogy a Mysterious Universe ur-regényénél is belefutok.
Ja, hogy ne rizsázzak, és mi a bajom? Hogy hiányzik nagyjából háromszáz évnyi kultúra, és ez romba dönti az egész világot. Az a kisebb baj, hogy 2200-as évek végén ugyanazok a klasszikusok, mint ma, megtartja a kánon. De hogy háromszáz év alatt annyira nincs semmilyen új könnyűzene, hogy a motoros rosszfiúk kénytelenek kemény rockereknek lenni, az elkeserítő. Lézerpisztolyos kilencvenes évek ez, nem más.
És akkor a Chagallból fel sem emlegetem, hogy az antagonista a huszadik század autóit gyűjtő oldschool náci. Ott már sírtam. Akkor inkább a Dirk Pitt regények, Studebaker meg Stutz abban is van.
Szívemből szóltál, kolléga. A magyar fantasztikus irodalom egyébként sem tud túlnőni az erőltetett zsáneren.