#2774 (a mint adatok)

Mi gyanúsabb annál, mint amikor emberek millióinak adatait, kapcsolatait kezelő cégek vezetői nyilatkozgatnak arról, hogy a magánügyek mainapság már annyira nem is számítanak bizalmasnak.

Onnan ugrott be, hogy épp most ajánlotta fel a Facebook, hogy nyilvánosan látható linkekre cseréli a kedvenclistámat. Ami persze dühít, még akkor is, ha nincsenek atomtitkok a profilomban - meg persze a mi titkolnivalód van érvelés amúgy is hibás - mert remekül illeszkedik a közösségi oldal évek óta tartó privacy erodáló tevékenyéségébe.

Az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy mit lehet csinálni. Bent tart a peer pressure, zavar, ami történik, de alufólia csákót már csak nem hajtogatok.

Előrendelhető a Frozen Synapse

A Rock, Paper, Shotgun X-com istenítése után pár nappal jelentette be a Frozen Synapse-ot fejlesztő Mode 7 Games, hogy előrendelhető a hackerkék felületű, nagyon minimalista körökre osztott taktikai játék.

A játékot előrendelők azonnal letölthetik a Frozen Synapse aktuális bétaverzióját, és két kulcsot is kapnak hozzá, így rögtön egy barátjukkal kezdhetik felfedezni a terroristák és kommandósok világát. Ez a csomag 19 euróba kerül, 26 euróért már zenecsomag és pluszjáték is jár a vásárlónak.

A fejlesztők azt ígérik, hogy bármilyen gyengébb konfiguráción - netbookon is! - futni fog a játék, úgyhogy az erőforrásigény senkit sem tarthat vissza a rendeléstől. Ráadásul indie fejlesztés, ezért egyébként is dupla pirospont jár.

Kell-e szerzői videojáték?

Tegnap Angelday az Another World kapcsán - amit tényleg vegyen meg mindenki, akinek még nincs ott a polcán - arról írt, hogy szerzői játékokra van szükség, mert az igazán nagy címek így születtek. Az Another World kapcsán rögtön lehet mondani, hogy Eric Chahi, vagy hogy saját kedvencet hozzak, a Psychonautsra rá lehet vágni, hogy Tim Schafer.

Az elmélet ott botlik, hogy vannak remek, kult státuszú játékok, amiket nem lehet egy névhez kötni. Vagy amik nem az egy darab ismert név zsenijét dicsérik, hanem két-három olyan tervezőt, akiről semmit sem tudunk. A Mirror’s Edge például nem egy Rihanna Pratchett játék, inkább a játékmechanika megtervezőjét, illetve a város képének kialakítóját kellene emlegetni vele kapcsolatban. Még egyszerűbb azt mondani, hogy egy DICE játék. Mint ahogy a System Shock 2-höz sem keres az ember neveket, hanem rávágja, hogy Irrational Games.

Mirror’s Edge: a világ tervezőjének jár a pont

Céhes, ha úgy tetszik, kézműves igényességre valóban szüksége van a játékiparnak, az auteur-elmélet behozását viszont túlzásnak érzem. Egy modern videojáték létrehozásához iszonyúan sokrétű tudás szükséges, ez vezetett a stúdiók kialakulásához. Ha a játék bármelyik aspektusát elhanyagolják - a remek mechanika megírása miatt nem törődnek a grafikával, és így tovább - akkor a mű sokkal nehezebben lesz befogadható. Hosszasan magyaráztam már embereknek, hogy miért zseniális a Spelunky, illetve hosszú cikkeket olvastam arról, hogy miért kellene nekem mégis Dwarf Fortresst játszanom. A siker még várat magára mindkét esetben.

Szóval alapvetően nem érdekel a szerző. Nem hiszem, hogy zsenikre vagy istenekre lenne szükségünk. Remekművek, na azok kellenek.

Papírmasé világ babzsák hőssel

Valahol eltűnt nagyjából egy nap a múlt hétből, és azt is tudom, hogy a Little Big Planet PSP verziója felelős érte. A név egy néhány finom, igen jól kidolgozott mechanikai megoldással felvértezett, fejtörőkkel teli ugrálós játékot (puzzle platformer) rejt.

Mentőponttól mentőpontig él a játékos

A Little Big Planet mechanikája nem bonyolult. A játékosunk tud ugrani, előre és hátra lépni a díszlet két síkja között, végül bele tud kapaszkodni dolgokba, hogy arrébb húzza-tolja őket. Ez a maréknyi akció elég ahhoz, hogy megtöltsenek vele harminc pályát. Már a két síkkal való játék is elég lenne ahhoz, hogy egy platformerre beleszeressek, az LBP világába pedig lényegesen több trükköt és ötletet raktak bele.

Mivel a játék témáját a játék babzsákból készült hősének, Sackboynak a világkörüli útja adja, számtalan kulturális utalást, sztereotípiát sikerült elszórniuk a pályákon a tervezőknek. A gamer szalad szamurájként a sárkány elől, legyőzi az ufókat egy hollywoodi b-film hőseként, problémákat old meg az Alpokban egy bernáthegyi nyergében ülve.

Ez itt mind csak játék

Arról, hogy a felhasznált sztereotípiák sose legyenek bántóak, szerintem a grafikai világ tehet. A Little Big Planet pályái a bábjátékok díszleteire, az iskolai színdarabok kartonból és farostlemezből összeszerelt, temperával lekent világára hasonlítanak. A Kínát fenyegető sárkányon látszik, hogyan metszhették ki alakját a papírból, hol vannak a testét összefogó csuklók és tengelyek, látjuk a pozdorjalemezről csüngő repülőket tartó köteleket. A játék úgy immerzív, hogy egy pillanatig sem mondja magát valóságnak. Mondtam már, hogy ügyes munka, ugye?

Versenyteve és bernáthegyi is kerül a pályákon

Remekül el van találva a pályák nehézsége. Az első két kontinensen még viszonylag jó eredményekkel futottam keresztül, a végén viszont már annak is örültem, ha az eredményeimet folyamatosan rontó halálok miatt egy maréknyi pontom marad a pályák végére. A Little Big Planet második felében benne van még egy újrakezdés - így legalább megtalálnám a kihagyobb poénokat is -, ha pedig azzal végeztem, tölthetnék le új, játékosok által készített pályákat a netről. Emellett még lehet új ruhákat, textileket, kiegészítőket gyűjteni Sackboy-ra, a hősre, de ez tényleg a csak a nagyon ráérősöknek ajánlott.

A játék 7-8 ezer forintba kerül a hazai konzolboltokban. A PSP változat előzménye, nagy testvére, a Playstation 3-ra kiadott Little Big Planet is hasonló áron szerezhető be.

#2765 (j mint jövő)

Az este programja:

  • elengedni a robotot a lakásban
  • a kanapén ülve nézni ahogy Micimackó-pályán mászkál körbe-körbe
  • mosolyogni.

Uraim, a jövő itt van, csak az egyenlő elosztásával vannak még problémák.

(A poszthoz ellopott poénok jegyzéke: Gazs, Gibson.)

Egy óra József Attila

“Nyugodtan lehet jönni, menni” - írta a tábla az előtérben, de nehéz volt komolyan venni. Pedig szünetre érkezem meg, úgy kilenc tájban, József Attila szülőházának udvarára, ahol Galkó Balázs reggel tíz óta olvasta a költő összes verseit. A ház előtt parkoló piros kocsmabuszban forralt borért és sörért - meg a sajtóhírek szerint libacombból és kuglerből álló József Attila menüért - álltak sorba az emberek, bent csendesen zúgtak a gázmelegítők. Aztán visszaszállingóztak az emberek, leültek, és az eddigre már kissé viharvert Galkó folytatta a felolvasást.

[audio:https://worldshots.hu/wp-content/audio/Galko_Jozsef_Attilat_szaval.MP3]

Nagyjából egy óráig hallgattam a verseket, fél tizenegy körül a térfűtők elvesztették a harcukat a huzattal, és kezdett bitang hideg lenni. Valahol 1933-ban szálltam be az életműbe, és abban egészen biztos vagyok, hogy a Jaj majdnem…-ig tart a felvétel. Közben jönnek, mennek, repülő száll le, autó megy el, épp csak nap nem süt, ló nem nyerít.

Ja, és zúg végig a fűtés. Ha rájövök mit lehet vele csinálni, azt még kiölöm.