Analfabéta autóbuzi vagyok, ha valami benzin elégetése árán képes gurulni, és vezethetem, az boldoggá tesz. Amik tetszeni szoktak, azok a forma miatt (és mivel Ferrarikról lesz hamarosan szó, nem linkelek be egy Iso Grifót se), meg a színek, és legfőképpen a kultúra miatt. Az egészért Orosz Petit teszem felelőssé, mert ő tudott úgy írni a század első felének embervérre szomjazó, versenyzőket evő autóiról, hogy azokat nem lehetett nem szeretni. Jó, tucatnyi óriási Christine voltak annyi hengerrel, ami ma már csak felvágós dízelmozdonyba kerül, na és?
Snitt, mert ez így sehova se megy. Ma délelőtt került a kezembe Csikós Gábor nagyon hosszú, öt cikkre rúgó - 1, 2, 3, 4, 5 - sorozata a Ferrari történetéről. Arról a gyárról, amiről úgy tudtam, hogy ők gyártják a vonzó piros kocsikat, meg hogy Testarossa, meg F40, meg Volpi gróf kenyereskocsija, ami nem is Ferrari valójában. Ma reggel persze kiderült, hogy ennél minden bonyolultabb, van a sztoriban másik olyan Ferrari, ami nem kapta meg a nevet, nem is piros, meg hogy az a furcsa ember tulajdonképpen duzzogva gyártott szériában - ami itt a 2-3-500-as nagyságrend - mert valószínűleg csak versenyezni szeretett. Kattingassátok le a cikkeket, érdemes elcsalni azt a két órát a hétfő reggelből.
(fotó: Nelson Wu)
“ha valami benzin elégetése árán képes gurulni, és vezethetem, az boldoggá tesz.” …és akkor még nem vezetted az én veterán brazil kisrakétámat, ami olyan élmény, hogy én szinte folyamatosan vigyorgok közben :] (ha nem a kátyúkerülgetésre összpontosítok épp)