Az elmúlt hónap legizgalmasabb, legvitathatóbb, legfelpezsdítőbb mondata a Kötve-fűzvén jelent meg egy Fejős Éva interjúban. Annyira remek mondat volt, hogy az interjú címe is ez lett: “A könyv termék, mint a joghurt.” Gyönyörű, ugye? Ki is verte a biztosítékot úgy a kommentelőknél, mint néhány bloggernél. (Elfogultság, de Pas kurvaanyázásán szórakoztam a legjobban.) Hát ha termék lenne, akkor megélne a piacon, meg lehetne metróban reklámozni, hova lenne a világ?
A probléma Fejőstől, metrótól és plakáttól teljesen függetlenül is előkerül. Komaváry adta a kezembe Monok Istvánnak egy 2009-es cikkét, amit az OSZK főigazgatójaként a kötelespéldány-vitáról írt. Az egyébiránt kifogástalan írásban bukkannak fel a következő zavaró mondatok:
Az is a véleményem, hogy ha valaki csak azért ír könyvet, cikket, akármit, hogy azért pénzt kapjon, az inkább ne írjon. Ha valaki csak azért „kiadói vállalkozás üzemeltetője”, hogy nyeresége legyen, annak sok sikert kívánok szívemből, de nem tartom kiadónak, és nem fáj a szívem, ha nem sikerül ezen a területen boldogulnia.
A Fejős mondatra érkezett reakciók által sugallt irodalomképből és Monok véleményéből is hiányzik a szórakoztató irodalom. Az utóbbi annyiban kedvezőbb, hogy később leszögezi, bármilyen iromány is jelenik meg, bármilyen papírra nyomva, annak helye van a nemzeti könyvtárban, zárójel vissza. Pedig a becsületes, a szórakoztatáson túl semmit sem akaró irodalomnak helye van. (Persze ezzel lehet, hogy már túlhaladtuk a csak pénzkereset kategóriát.) Olcsó dolog de elég azzal példálózni, hogy a szépirodalmi kánonban szereplő művek egy része a maga korában szórakoztató irodalom volt. (Hasonlóan olcsó riposzt Eco felsülő nyomozóról szóló krimijét, vagy Pelevin Mátrixát emlegetni, hamár.)
Ezek a művek persze nem váltják meg az ember, nem változtatják meg az életét - persze Fejős emleget olvasókat, akiknek meg de - viszont a szerepüket tökéletesen betöltik. Puzzle-t adnak, amit megfejthetünk, vagy amiben Watsonként elveszhet, hogy aztán a nyomozó kisegítse belőle. Vagy szükség van az “armchair general” (karosszék tábornok? mondunk ilyet?) hajlandóságú olvasónak képzeletbeli 3D-s, gravitációs mezőkkel megszórt terepasztalt adó katonai sci-fire. És persze az eszképizmust, szórakozási igényt, mesehallgatási vágyat kiszolgáló mesékre, kalandokra, románcokra. Ezeknek a többsége nem remekmű, viszont valószínűleg sokkal hamarabb termelik ki azt a pénzt, amiből plakát kerül a metróba és reklám az újságba.
Szóval akkor, a vita értelmének megtartása miatt: a könyv nem művészet, lapok kötésben - tudjátok, mint a paprikakoszorú -, az irodalom sem feltétlenül művészet, a könyvipar pedig pláne nem. Ettől még itt vannak, akár beszélhetünk is róluk.
Hozzávehetted volna a szakkönyvkiadást (a tudományostól az útizsebkönyvig), meg az arany oldalakat, telefonkönyvet, szótárt, stb. stb.
Így is szétesik a poszt, nem akartam tovább gyilkolni senkit, ezért maradtam a fikciós irodalomnál.
kénytelen vagyok beletrollkodni, de nagyon nincsen igazad. egy szórakoztató regény is lehet MŰ (l. Rejtő, Doyle, megmégsokmindenki), de az a meki szintű “
<
blockquote><kacsintás>kultúra</kacsintás>”, amit Fejős meg a többi megélhetési kultúronc művel, az piac. de nem több. és ha akként kezeled, akkor tényleg csak az adószáma miatt érdekes, amit remélem, hamarosan el fog mosni a többi moslék.
az egy dolog, hogy el kell adni a kulturális “terméket” is, de nem attól és ennyi lesz az értéke, amennyit és ahogy a piac mond neki. az csak a “kreatívok” kreativitásán múlik.
Azt nem látom, hogy a különböző korok megélhetési író között milyen érvek mentén teszünk különbséget. Miért lesz oké az amúgy zseniális marketinges idősb Dumas regénygyára, és miért kényszerül idézőjelek közé napjaink hasonló “terméke”. Irgalmatlan kettős mércét vélek itt felfedezni.
ki mondta, hogy az idősebb Dumas oké? egyébként nem tudom, nem vagyok szakavatott megítélője az irodalmi műveknek (legalábbis egyelőre nincs róla papírom), de valahol az esztétika és a művészetfilozófia táján kéne kaparászni (nem, nem az, ami most megy ezen a címen).
egyébként meg ami szar, az most is az, meg régen is az volt. l. a 19-20. sz. fordulójának rettenetes termését, amit ugyanígy próbáltak beleverni az emberekbe. nem is emlékszünk rájuk, max a spenótban.
nem vagyok hajlandó elfogadni azt az érvelést, hogy minden kultúra, amit egyszer valaki kinyomott a piacra :)
A másik oldalról ugyanez:
“Sárközy Bence, a Magvető Kiadó főszerkesztője arról beszélt, hogy [a Márai] program főleg azon kötetek megjelenését segítheti, amelyek egy szűk réteghez szólnak. „Egy ezer példányban megjelenő, ámde fontos verseskötet, ami körülbelül 3-400 olvasóra számíthat, kisebb megterhelést jelent így a kiadónak, mert ha bekerül a programba, a könyvtárak a korábbinál nagyobb példányszámban szerzik majd be” – vélekedett.”
Őszintén: inkább a joghurt.