Urbex a Dűlőben

Ám a nagyvárosi felfedezésről szóló diskurzus maga sem egységes. A felfedezőket ezerféle különböző ok vonzza az elhagyatott ipari létesítményekbe. Sokak a tiltott helyekre való bejutás izgalmát keresik. Mások egyszerűen csak kíváncsiak. De a személyes motivációktól függetlenül elmondható, hogy a felfedezői honlapokon közzétett beszámolók értékes rálátást adnak arra, hogy néhány fehér, középosztálybeli, észak-amerikai tizen- és huszonéves hogyan látta a deindusztrializációt az ezredforduló idején. A beszámolók többsége hasonló forgatókönyvet követ. Elmondja, hogy hogyan érezte magát az utazó egy ismeretlen helyen, amely olyan, mint egy másik világ vagy másik kor. A fantázia kéjét kereső turistákhoz hasonlóan a nagyvárosi felfedezők is azt az érzelmi és érzékszervi intenzitást értékelik a leginkább, amelyet ezek az elhagyatott helyek nyújtanak. Félelemmel vegyes tiszteletük jól kiolvasható az elfojtott hangvételből és a deindusztrializáció esztétikája iránti fokozott figyelemből. Sokak számára az ipari romok egy eltűnt életforma emlékművei — inkább emlékeztető, mint a múltat visszasíró funkcióval. A legtöbbjük számára azonban ezek az elhagyatott épületek csak posztindusztriális játszóterek. A nosztalgia alárendelt szerepet játszik a tilosban járás izgalmával szemben.

Ezzel záródik a Műut művészeti folyóirat, kizárólag digitálisan létező Dűlő nevű mellékletében megjelent Corporate Wasteland könyvrészlet. Az urban explorationről szóló írást érdemes elolvasni, bár marad egy kis elemezzünk halálra valamit, amit mások csinálnak érzése utána az embernek. Az urbexesek felé megfogalmazott kritikák némelyike ettől függetlenül nagyon találó.

• „Csak fotókat vigyél magaddal és csak lábnyomokat hagyj magad után”