Month: January 2011

Posted on

“A Forte nevet is én találtam ki”

A szovjetek jóvátételként megkapták a jénai Carl Zeiss gyárat, amit úgy, ahogy volt, átvittek Harkovba. A jénai homokbányából vonaton szállították oda a kivételes minőségű kvarchomokot, amiből kitűnő objektíveket lehetett előállítani, és a német meg szovjet szakemberek közös munkájaként elkezdték gyártani a keleti Contaxot meg a Kijevet, ami a nyugati Contax másolata volt. Aztán a német szakemberek valószínűleg kihaltak, már nem is volt rájuk szükség, mert a szovjetek megtanulták, amit lehetett, úgyhogy a hatvanas évektől már saját konstrukcióik is voltak, amellett, hogy a Hasselbladot is leutánozták.

Bacskai Sándor: Huszonöt év a pályán – Beszélgetés Járai Rudolf fotóművésszel

Valami egészen bagatell hülyeséget keresve bukkantam rá a Fotóművészetben megjelent Járai Rudolf interjúra. A törénet a harmincas években keződik, amikor a fiatal banki alkalmazott megtanul fotózni, megismerkedik Dulovits-sal, majd folytatódik egy világháborúval, a Fortévé váló Kodak gyárral, fotós szövetkezetekkel, cégekkel és végül az MTI-vel. Szó esik a csengőfrászról, az államosításokról, és az 56-ban disszidáló fotósokról és fényképezőgépekről is. Olvassátok el, megéri.

(Fotó: Kishajó a Lánchíd pillérénél, 1946 © Magyar Fotográfiai Múzeum)

Posted on

Mit adtak nekünk a törökök?

A hagyományos borotválkozás - azért kezdem ezzel, hogy a nem szektások elkapcsolhassanak időben - hihetetlen játszótér, felfedezésre készteti az embert. Persze ezt így utólag írom, amikor múltkor a beszerzőkörutam végén kifelé sétáltam a Barosson, rámesteledett, jöttek a mínuszok, akkor ez úgy csapódott le, hogy “isten mekkora barma vagyok már megint”.

A célom a Török Élelmiszer Üzlet nevű bolt volt a Baross utca 109 alatt, mert erről hírlett az, hogy lehet Arko borotvaszappant kapni. Illetve a borotvafórumon - ami a világ egyik csodájaként Orosz Peti blogposztjából nőtt ki - emlegettek holmi citromos arcszeszeket is, ami még érdekesnek hangzott.

A bolt minden hisztim ellenére ott volt gyönyörűen, ahol kellett neki. Tartottak török csokit, török tésztát, török nyalókát, török olivabogyót, török konzervet, és egy oldalsó kis polcon borotvakrémet, szappant, és a szent grált, Arko borotvaszappant is. A kísérlet, mint a legtöbb borotákozós próba, rém olcsó: egy fél sör áráért adják a kis rúd szappant, ami ha beválik, akkor a világ végéig elég, ha nem, akkor még mindig rá lehet valakire tukmálni.

A tukmálásra amúgy nem kerülhet sor, mert 1, remekül habzik, tökéletes szappan 2, az Arko szaga valami leírhatatlan, nem szappan, hanem szappanság illata van. Amikor a teremtő öregisten kőtálból borotválkozott a barlang előtt - nem lehetett mindig olyan hippi, mint a képeken -, bent meg a görög fickó nézte az árnyékokat, akkor közben ilyen illat volt. Van benne régiség, elmúlt világ, borbélyszalon, porcelános fürdőszoba rézcsapokkal, papírújság lapozóban, és persze tisztaság, fehérség, amit akarsz. Tudom, hogy lassan betegebben hangzik, amit írok, mint a tiszteletreméltó Teddy szövege a Csengetett, Mylord?-ból, de ez a cucc ennyire jó. Ha arra jártok, még akkor is ugorjatok be egy rúdért, ha amúgy patronossal borotválkoztok meg azzal a zöld szmötyivel.

A következő utam a Nyugati mögé visz, ott lehet kapni az arcszeszt, amitől az ember Menzel filmnek látja a világot. Említettem már, hogy móka a borotválkozás?

Posted on

Hogy készül a bicikli?

A fene se gondolta volna - és ne is gyertek nekem Grafitemberrel - hogy biciklivázakat csinálni ennyire nyugodt dolog. Michael Evans filmje azzal kezdődik, hogy Sean Walling, a Soulbike tulajdonosa méricskél egy acélcsövet, és azzal végződik, hogy az elkészült bicikliből mutat pár részletet a kamera. Közben Walling menetet vág, sorját reszel le, hosszan hegeszt, és az alig hat perces, unalomnak helyet nem adó filmben megszületik a bringa. Nagyon szép.

Posted on

A robotok köztünk vannak!44!négy!

A robotok köztünk vannak! Tavaly robotporszívó járt a lakásomban, igaz csak pár napig, de akkor öröm volt a takarítás. Idén pedig robotversenyen jártam. Az idén második alkalommal megrendezett RobonAUT-on az egy féléves robotépítő kurzus diákjai mutathatták meg mit tanultak. Az alap azonos volt - egy nagykerekű távirányítós autó és egy processzorkártya - a szenzorokat és az egészet meghajtó szoftvert mindenki maga írta.


szólj hozzá: RobonAUT 2011

Bénázás volt bőven, az szenzorok leperegtek, a legóból épített részek szétestek, az autó nem indult el a hibás szoftverfrissítés miatt, de ezek tették igazán szerethetővé a versenyt. Meg persze a gondolat, hogy a jövőben élünk, egy háromfős csapat egy félév alatt tud magától közlekedő robotot építeni.

Posted on

Vér

Vannak azok a történetek, amiket legalább ötféleképpen el lehet kezdeni. Vajon az a jobb, hogy “Sétáltam haza egy kis vödör vérrel a kezemben.” vagy az, hogy “Hajnali vágás, biztos finom lesz”. Vagy van persze a régimódi, kronologikus módszer, ami azzal kezdődik, hogy egy nő csalódott bennem.

A Németországban dolgozó Martinával beszéltük, mikor legutoljára itthon járt, hogy legközelebb meghívom sült vérre. Mi sem egyszerűbb - gondoltam - az ember bemegy a henteshez, vesz előfeldolgozott vért, ami olyan mint a parizer, felkockázza, bedobja a pirult hagymára, és öt percen belül megreggelizik. A székesfővárosban egy kicsit máshogy megy: az ember bemegy a henteshez, kiröhögik, kijön. Kivéve, ha ismerős henteshez megy be, ahol egy kacsintással közlik, hogy megoldható keddre kéne vagy csütörtökre? A vasárnapi reggelit persze abban a pillanatban buktam el, amikor kimondtam a cs-betűs szót.

Félve sétáltam be öt nappal később a henteshez. Lövésem se volt, milyen formában fogok mennyi vért kapni mennyiért. “A vérért? Sikerült!” - közölte köszönés helyett a henteslegény. Rögtön éreztem, hogy minimum egy ÁNTSZ-ellenes összeesküvésbe kerültem be. Az emberem bement hátra a raktárba, majd öt-hat perc múlva egy kis - eredetileg torma tárolására szolgáló - vödörrel jelent meg, amit gondosan körbetörölgetett vagy háromszor. A mivel tartozom kérdésre a semmivel volt a válasz, majd elhangzott a nap mondata: “Hajnali vágás, biztos finom lesz.”

Így értünk el a következő lehetséges kezdőponthoz, egy kis vödör vért lóbáltam a kezemben, sétáltam haza, és közben csendesen kétségbeestem. Előfeldolgozott vérrel volt már dolgom, de disznót csak játszásiból vágtam még, úgyhogy felhívtam apámat. Az első tipp a lé leöntése, darabolás, sütés volt, majd kicsit később rámcsörgött, hogy mások szerint először abálni kell. Az egyetlen logikus dolgot tettem: ráírtam alkoholos filccel a vödörre, hogy VÉR, és elmentem dolgozni.

A nap végén sikerült elkészíteni - abálatlanul - a vért. Pont olyan, aminek lennie kell. Gőzölgő, fűszeres. Megéri beszállni az összeesküvésbe.

Posted on

#3000 (d mint divat)

Kezd az a határozott véleményem kialakulni, hogy az emberi ostobaság fokmérője lehetne a divaton való felháborodás képessége. Nem azért, mert a divatok különösebben értelmesek lennének, hanem azért, mert természetüknél fogva a legnagyobb blődségek tudnak lenni. Most Rikárdónak vagy Dzsenifernek nevezni egy gyereket - ami miatt mindenki huhog - semmiben sem különbözik attól, amikor negyvenfenetudjahányban nagyanyám testvérét Emerenciának keresztelték, mert bibliás asszony volt a dédi. Le lehet vele élni egy életet? És azzal, hogy Moon Unit.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a másik fokmérő az aranykor mítoszokba vetett hit lehet. Esetünkben a régen, amikor nem kis Vanesszák játszottak a játszótéren, hanem kis Cecíliák tolták a csattogós lepkét.

Aki szerint van még új a nap alatt, az iszonyú gyorsasággal kezdjen el Ráth-Véghet olvasni, abban vannak még cifrább divatok. De ő, legjobb emlékeim szerint, nem ítélkezik. Annál bölcsebb ember volt.