Napszítta jövő

Van az a fakóság, ami akkor is árulkodik az eredeti színéről, amikor annak már nyoma sincsen. Eltűnt a szín, kiszívta a nap, az égővöröset határozatlan rózsaszínné változtatta. Mégis ahogy ránézel az épületre - lehet a dizájn súg? - tudod, hogy ez valamikor hivalkodott, csinnadrattával jött, hogy én vagyok a jelen, és kicsit a jövő is.

Azt hogy szép, nem tudnám nyugodt szívvel rámondani az épületre. De mégis azon kaptam magam vasárnap, hogy járkálok körülötte, és próbálom megfogni, miért nem mentem még tovább.

#3183 (t mint torzítatlan)

Válogatásaink után interjút készítettünk a régi idők fotóit, s ezáltal a torzítatlan magyar múltat bemutató oldal szerkesztőjével, Tamási Miklóssal, aki elmondta: örül annak, ha az emberek elkezdik használni a gyűjtemény fotóit.

Mandiner: Ablak a múltra - Fortepan Remix

Sokan nem tudják, vagy nem tűnik fel nekik, de az oldalon nincs egy negatív hangulatú kép sem. Miért?
Nagyon fontosnak tartom, hogy az eddig feltöltött 10 ezer fotóban nem szerepel halott ember vagy agresszivitás. Úgy gondolom, hogy bizonyos határokat nem szabad átlépni, mert vállalhatatlanná válik a dolog. Nem akarok félelmet kelteni, szeretném, ha az emberek látnák, hogy ez az ország milyen jó hely, rendes emberek éltek itt, jó terekben, jó dolgokat csináltak, nem elátkozott hely ez a Kárpát-medence.

Fortepan - Az agresszív képek a polcon maradnak (Smmag, májusi szám)

#3178 (h mint hübrisz)

since in general we try to avoid options and “just do the right thing”

Időnként megpróbálok átállni Chrome-ra, lenyűgöz a sebessége, a memóriaigénye, aztán mindig szembejön a fenti félmondatban vázolt hozzáállás. (Nem, a type-ahead-find plugin nem megoldás, cserébe összeakad mindennel.)

A könyv vajon mi?

Az elmúlt hónap legizgalmasabb, legvitathatóbb, legfelpezsdítőbb mondata a Kötve-fűzvén jelent meg egy Fejős Éva interjúban. Annyira remek mondat volt, hogy az interjú címe is ez lett: “A könyv termék, mint a joghurt.” Gyönyörű, ugye? Ki is verte a biztosítékot úgy a kommentelőknél, mint néhány bloggernél. (Elfogultság, de Pas kurvaanyázásán szórakoztam a legjobban.) Hát ha termék lenne, akkor megélne a piacon, meg lehetne metróban reklámozni, hova lenne a világ?

A probléma Fejőstől, metrótól és plakáttól teljesen függetlenül is előkerül. Komaváry adta a kezembe Monok Istvánnak egy 2009-es cikkét, amit az OSZK főigazgatójaként a kötelespéldány-vitáról írt. Az egyébiránt kifogástalan írásban bukkannak fel a következő zavaró mondatok:

Az is a véleményem, hogy ha valaki csak azért ír könyvet, cikket, akármit, hogy azért pénzt kapjon, az inkább ne írjon. Ha valaki csak azért „kiadói vállalkozás üzemeltetője”, hogy nyeresége legyen, annak sok sikert kívánok szívemből, de nem tartom kiadónak, és nem fáj a szívem, ha nem sikerül ezen a területen boldogulnia.

A Fejős mondatra érkezett reakciók által sugallt irodalomképből és Monok véleményéből is hiányzik a szórakoztató irodalom. Az utóbbi annyiban kedvezőbb, hogy később leszögezi, bármilyen iromány is jelenik meg, bármilyen papírra nyomva, annak helye van a nemzeti könyvtárban, zárójel vissza. Pedig a becsületes, a szórakoztatáson túl semmit sem akaró irodalomnak helye van. (Persze ezzel lehet, hogy már túlhaladtuk a csak pénzkereset kategóriát.) Olcsó dolog de elég azzal példálózni, hogy a szépirodalmi kánonban szereplő művek egy része a maga korában szórakoztató irodalom volt. (Hasonlóan olcsó riposzt Eco felsülő nyomozóról szóló krimijét, vagy Pelevin Mátrixát emlegetni, hamár.)

Ezek a művek persze nem váltják meg az ember, nem változtatják meg az életét - persze Fejős emleget olvasókat, akiknek meg de - viszont a szerepüket tökéletesen betöltik. Puzzle-t adnak, amit megfejthetünk, vagy amiben Watsonként elveszhet, hogy aztán a nyomozó kisegítse belőle. Vagy szükség van az “armchair general” (karosszék tábornok? mondunk ilyet?) hajlandóságú olvasónak képzeletbeli 3D-s, gravitációs mezőkkel megszórt terepasztalt adó katonai sci-fire. És persze az eszképizmust, szórakozási igényt, mesehallgatási vágyat kiszolgáló mesékre, kalandokra, románcokra. Ezeknek a többsége nem remekmű, viszont valószínűleg sokkal hamarabb termelik ki azt a pénzt, amiből plakát kerül a metróba és reklám az újságba.

Szóval akkor, a vita értelmének megtartása miatt: a könyv nem művészet, lapok kötésben - tudjátok, mint a paprikakoszorú -, az irodalom sem feltétlenül művészet, a könyvipar pedig pláne nem. Ettől még itt vannak, akár beszélhetünk is róluk.

Mi lesz a világgal, ha jön a nanonyomtató

Egy nincstelen, zűrös családból érkező kislány megkapja a kor legkreatívabb, legszemélyesebb oktatóeszközét, a hozzá kapcsolódó virtuális színészt, aki mesét mond és tanítja a kislányt. A kérdés csupán annyi, elég-e az eszköz ahhoz, hogy a lány eligazodjon a merev új atlantiszi kultúrában és boldoguljon a tucatnyi furcsa klán által benépesített világban?

Írtam a Kötve-fűzvére, az [origo] könyvblogjára Neal Stephenson mostanában megjelent Gyémántkoráról. Van benne OLPC, kis cyberpunk siratás, Jetsons, és az, hogy megint itt egy regény, amit Stephenson képtelen volt jól befejezni.

Ezeket a mindenhol megjelent recenzióimat lassan visszaplántálom már ide is. Senki ne lepődjön meg, ha felbukkan.