Az elmúlt hónap legizgalmasabb, legvitathatóbb, legfelpezsdítőbb mondata a Kötve-fűzvén jelent meg egy Fejős Éva interjúban. Annyira remek mondat volt, hogy az interjú címe is ez lett: “A könyv termék, mint a joghurt.” Gyönyörű, ugye? Ki is verte a biztosítékot úgy a kommentelőknél, mint néhány bloggernél. (Elfogultság, de Pas kurvaanyázásán szórakoztam a legjobban.) Hát ha termék lenne, akkor megélne a piacon, meg lehetne metróban reklámozni, hova lenne a világ?
A probléma Fejőstől, metrótól és plakáttól teljesen függetlenül is előkerül. Komaváry adta a kezembe Monok Istvánnak egy 2009-es cikkét, amit az OSZK főigazgatójaként a kötelespéldány-vitáról írt. Az egyébiránt kifogástalan írásban bukkannak fel a következő zavaró mondatok:
Az is a véleményem, hogy ha valaki csak azért ír könyvet, cikket, akármit, hogy azért pénzt kapjon, az inkább ne írjon. Ha valaki csak azért „kiadói vállalkozás üzemeltetője”, hogy nyeresége legyen, annak sok sikert kívánok szívemből, de nem tartom kiadónak, és nem fáj a szívem, ha nem sikerül ezen a területen boldogulnia.
A Fejős mondatra érkezett reakciók által sugallt irodalomképből és Monok véleményéből is hiányzik a szórakoztató irodalom. Az utóbbi annyiban kedvezőbb, hogy később leszögezi, bármilyen iromány is jelenik meg, bármilyen papírra nyomva, annak helye van a nemzeti könyvtárban, zárójel vissza. Pedig a becsületes, a szórakoztatáson túl semmit sem akaró irodalomnak helye van. (Persze ezzel lehet, hogy már túlhaladtuk a csak pénzkereset kategóriát.) Olcsó dolog de elég azzal példálózni, hogy a szépirodalmi kánonban szereplő művek egy része a maga korában szórakoztató irodalom volt. (Hasonlóan olcsó riposzt Eco felsülő nyomozóról szóló krimijét, vagy Pelevin Mátrixát emlegetni, hamár.)
Ezek a művek persze nem váltják meg az ember, nem változtatják meg az életét - persze Fejős emleget olvasókat, akiknek meg de - viszont a szerepüket tökéletesen betöltik. Puzzle-t adnak, amit megfejthetünk, vagy amiben Watsonként elveszhet, hogy aztán a nyomozó kisegítse belőle. Vagy szükség van az “armchair general” (karosszék tábornok? mondunk ilyet?) hajlandóságú olvasónak képzeletbeli 3D-s, gravitációs mezőkkel megszórt terepasztalt adó katonai sci-fire. És persze az eszképizmust, szórakozási igényt, mesehallgatási vágyat kiszolgáló mesékre, kalandokra, románcokra. Ezeknek a többsége nem remekmű, viszont valószínűleg sokkal hamarabb termelik ki azt a pénzt, amiből plakát kerül a metróba és reklám az újságba.
Szóval akkor, a vita értelmének megtartása miatt: a könyv nem művészet, lapok kötésben - tudjátok, mint a paprikakoszorú -, az irodalom sem feltétlenül művészet, a könyvipar pedig pláne nem. Ettől még itt vannak, akár beszélhetünk is róluk.
