Gülüszemű szörnyek, borostyán terminálok
Borzasztó távol állok a zenéléstől, viszont a Sonic Talk vidcasttal, podcasttal nem tudok leállni. Hangmérnökök, audióemberek, “zenesebészek” beszélnek billentyűs és billentyűtlen szintikről, rackbe szerelhető audióeszközökről, a színpadot elektronikával telehordó zenészekről és zenéről. Nagyon jó hangulatú, marha érdekes dolog.
Tudtátok például, hogy a pletykák szerint a Reason zeneszoftvert a Snow Crash ütős, de nyomokban megbízhatatlan gépágyújáról nevezték el?
Az ötlet tulajdonképpen rendkívül egyszerű, miért is ne lehetne egy képregényben olyan szöveg, amit csak UV-fénynél lehet elolvasni. És ha már van, akkor adja magát, hogy a gondolatok legyenek ilyenek. Amikor viszont az ember kezébe veszi a kislámpát SVK tárgyat az ember, és olvasni kezd, akkor ütni kezd az egész. Kell ehhez, hogy Warren Ellis legyen a szöveg, hogy füzetet az UV-glóriával díszes William Gibson előszava nyissa.
És az egész működik. Alapállásom a szkepszis, mégis úgy adta el nekem a csillogós, kibővített valóságos (AR) jelent, hogy még azt is megfontoltam, hogy a következő vad pénzemből az INQ-tól veszek mobilt. Kötelező olvasmány.
Pajzsát rágó berzerker, beszari püspök, az egész meccset halálra unó királynő, szembe lógó frufrus lovát megülő nagydarab katona, és jóelőre sírkőként ábrázolt parasztok. A lewisi sakkfigurák elsőre úgy festenek, mintha egy kevéssé ismert kilencvenes évek eleji játék kiegészítői lennének. Mintha a Lost Vikings gyűjtői kiadásához jártak volna, vagy ha a Kinder tojás viking tematikus hónapján lehetett volna összegyűjteni őket.
Ironikusak, kicsit túlzóak, meg mertem volna rá esküdni, hogy modern termék mindahány. Meg is lepődtem, amikor a képekről kiderült, hogy az egyetlen, teljes egészében megmaradt középkori sakk figuráiról van szó, amelyet az 1100-as évek közepe táján faragtak ki vélhetően Norvégia területén. A figurákat 1831-ben találták meg Lewis szigetén, nem sokkal a felfedezés után szétosztották a gyűjteményt, a nagyja a British Museumnak jutott, de van tizenegy a Museum of Scotlandban. (Senki nem lepődött meg, hogy a skótok jártak rosszul, ugye?)
(Fotó: Yukon White Light, azaz Amanda Graham CC-BY-NC)
Történt veletek olyan mostanában, hogy rábukkantatok egy blogra, és addig olvastátok, amíg tartott az archívum? Na így jártam én hétvégén az InPhotóval, amikor nem aludtam (és amikor nem akartam megfulladni - jó kis téli torokgyulladás, bele se menjünk), akkor lapozgattam vissza lelkiismeretesen. Hatvanakárhány oldal az archívum, néhány írás többször is előkerül, találkozunk legalább két blogbezárási kísérlettel, és közben kiépül a törzsközönség, ismeretségek köttetnek, az író pedig megtalálja a hangját, rájön mit akar a bloggal.
Elsősorban viszont nem a fentiek miatt érdekes az InPhoto, hanem azért, mert már akkor is nagyon jó, amikor még rá se jött Romanee Conti, a szerző arra, hogy miről szól a blog. Vannak klasszikus fotók, amiket ismernem kellett volna, előkerülnek kevéssé ismert, de rendkívül mókás - gróf Kinsky Nusi magasugrása - fotók, és ami a legjobb, több olyan sztorit ír meg a blogger és a közössége, amikből egy is elég lenne, hogy az ember beleszeressen a blogba. Ilyen például Tibolddaróc krónikásának, idősb Soltész Istvánnak a története, aki 272 tekercs diát hagyott hátra a faluról. És persze van geekülés: Compur zárak, középformátumú gépek, vágyott vasak, Tessarok, mázsányi üveg és fém.
Úgy vártam én a HTML5-öt, ahogy a messiást szokás. Mikor olvastam az újságban, hogy most akkor tényleg reszeltek a Flashnek, ki is kapcsoltam az elsődleges böngészőmben. A döntést mondjuk az motiválta, hogy a napszakok váltakozásához hasonló megbízhatósággal és gyakorisággal rohasztotta le a böngészőt, de ezt fedje homály. A YouTube-on bekapcsoltam a HTML5 módot és nagyot kortyoltam a szabad levegőből, a jövőben éltem akkor.
Feltűnt persze a kis piros mező, ami arról értesített, hogy a “másik fajta” HTML5 nincs ám támogatva, de nem érdekelt. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a Vimeo például h.264-et választotta a WebM helyett. Kész szerencse, gondoltam, hogy a böngészőm eszement módon bővíthető, ide nekem egy kodeket. Rémlett, hogy a Microsoft az ő végtelen bölcsességében ki is adott egy kiegészítőt tavaly karácsonykor. Csak azt nem tudtam, hogy a tavaly karácsonykor egyben az utolsó frissítés időpontja is.
Persze más böngészőn minden más lenne. A párhuzamos világban minden rendben van. Ott már a HTML5-ös jövő is elkészült.
Nem az igazi a dallamtapadás elleni védelmem, Herczeg Flóra ufós dalát legalább egy napig hallgattam. (Ez volt annó a sorsa az Intermagyarf-féle Szőkelegénynek is.) Közben kiderült, hogy lemezen nem jött ki, és ha nagyobb mennyiségben akarok Flórát hallgatni, akkor Narco Polo Veszelka Kommandó CD-t kell lőni. És akkor jön a Dalok.hu hírlevél, azzal, hogy 250 forintért meg lehet venni ezt az egy számot. Mi ez, ha nem csodálatos.
Zárójel: dalok.hu-t amúgy is csak akkor használ az ember, ha támogatni akarja az előadót. Remek minőségű zenét adnak, de a vásárlás utáni harmadik naptól nem lehet újra letölteni semmit, az oldal még csak azt sem jegyzi meg, hogy mit vásárolt a felhasználó korábban.