Számok

Annyira egyszerű lenne idecitálni a klasszikus, Churchillnek tulajdonított statisztikás mondást, hogy már szinte nem is vicces. Nézzünk inkább számokat a Miskolcot izgalomban tartó, a volt gimnáziumomat közelről érintő botrányból.

A Köznevelés oktatási szaklap értékelése szerint az ország 355 gimnáziumából 36 érdemelt legutóbb kiváló minősítést, ebben a rangsorban pedig a Földes Ferenc Gimnázium a 11. helyet foglalja el. (Hvg)

Ez eddig tiszta sor, de van egy másik adatsor is, ami egészen mást mond.

A Köznevelés oktatási szaklap, amely az előző tanév közben készítette a listát, minden évben három szempont alapján állítja össze a rangsort: a nyelvvizsgát szerző diákok száma, az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen (OKTV) elért eredmények, illetve a középszintű érettségin elért átlagpontszám alapján értékeli az intézményeket. A vizsgált 355 gimnázium közül a tanulmány készítői 36-ot minősítettek kiválónak, 54-et jónak és 178-at közepesnek. ([origo])

A listástul mindenhol megjelent adatsor szerint azonban Földes messze nem tizenegyedik a listán. Hanem a huszonnyolcadik. Aki nem hiszi, járjon utána. Hogy a helyzet még jobb legyen, van egy másik lista is, amelyet a Quattrocento kiadó publikál.

A sorrend felállításakor a különböző szempontokat más-más mértékben vették figyelembe. A tanulmányi eredményeket 80 százalékban, a tanulmányi szolgáltatásokat (például a tehetséggondozó foglalkozások száma, a termek felszereltsége, egy diákra jutó könyvtári könyvek száma) 12 százalékban, végül az úgynevezett kényelmi szolgáltatásokat (megközelíthetőség, sportolási és ruhatárolási lehetőségek, szabadon használható számítógépek száma) 8 százalékban. (Eduline))

Ezen a listán a Földes valóban tizedik, ha csak a vidéki gimnáziumokat nézzük. És a Herman ezen a listán is az ötödik, szintén a vidéki gimnáziumok között.

Ezek után nehéz komolyan venni bárkinek is a számait Földes igazgatócseréje körül kialakult valóban mocskos vitában. Hasonlóan rosszízűvé válik az arra való utalgatás, hogy a Földes lenne Az iskola a városban. Akár a Köznevelésnek hiszünk, akár a Quattrocento listájának, a számok nem ezt mutatják. Sőt a 2011 decemberében a Köznevelésben megjelent listára reflektál is Veres Pál, a városvezetés által leváltani kívánt igazgató.

Szóval szar van a palacsintában. És ha a bizonyítékként citált számokat nézzük, egyáltalán nem világos, hogy ki mennyit kent oda belőle.

Disclaimer: annyiféle módon vagyok érintett, számolni is nehéz. A Földesben végeztem, apám is ott végzett, az öcsém is, unokaöcséim közül többen, sőt van, aki most is az iskola diákja. Anyám pedig a Hermanban tanít, ami vagy nem helyszíne a város elitképzésének, vagy a legjobb gimnáziuma, attól függ milyen számokat hiszünk el.

…és a végén mossál fel

Az a jó a nagy konyhában - ahol a nagy az egytől több négyzetmétert jelenti - hogy lehet benne befőzni. Ha valahol van még pár négyzetméter asztal, az meg pláne jó, mert akkor nem kell sakkozni a lábasokkal meg tálakkal, hanem a használaton kívüli dolgokat ki lehet cígölni oda. Mivel ez a kettő adott a lakásban, ősszel befőztem.

Receptekhez meg okosságokhoz a net ezer pontján hozzá lehet jutni - kivétel ha tartósítószert akarsz használni, mert ahelyett egymillió poszt lesz a tartósítás nélküli módszerekről - úgyhogy azt nem mesélem el. Felaprítod, összefőzöd, felmosod a konyhát. Tök egyszerű.

Ellenben a fotókat meg akartam mutatni. Főleg azért, hogy dokumentálva legyen: nincs szilvalekvár, ami olyan messze köp, mint a zakuszka.

Ezeket amúgy azért kell elrakni üvegbe, mert a főzés után hetekig nincs kedve ránézni se az embernek.

Ferstarker meg lautspreher

A felfedezés azzal kezdődött, hogy nem vettem meg egy bizonytalan állapotú, hifit szekrényestül, hangfalastul, ezerwatt péempéóstól. (Nem röhög, a PMPO tántorított el. Magára valamit adó ember ilyet nem ír. Különösen nem lóbaszó nagy betűkkel. Végfokra pedig aztán végképp nem.) Pedig drága sem volt, és még neki se kezdtem alkudni.

Arra viszont kíváncsi voltam, hogy mégis mit hagytam ott. Rémlett, hogy Schneider. Meg persze a péempéó. Azt meg tudtam, hogy régi katalógusokat borzasztóan vacak meló lesz keresni, rendes adatbázist meg méginkább. Szóval remek szombat esti programnak tűnt. A buborékot az vette ki a feladatból, hogy rábukkantam az abszolút nem szép, mégis lenyűgöző HiFi Archiv oldalra, ahol eszméletlen mennyiségű digitalizált német katalógus van fent. Meg lehet találni az ezerwatt péempéós Schenider Super Team 1000 tornyot is, de vannak sokkal izgalmasabb dolgok.

“The young lady with the Uzi, is she single?”

Gyönyörűen emlékezik meg a Slate minden idők egyik legjobban sikerült - és csodálatosan öregedő - hackeres filmjéről, a Sneakersről. A fenti videó persze spoiler, de aki az elmúlt húsz évben nem vette a fáradságot, hogy megnézze…törölve. A visszaemlékezős cikkek között akad öncélú is, de kettő tökéletes találat. Az egyik a filmzenéről ír, összehasonlítva a Wargames-szel és az 1995-ös Hackers zenéjével, a másikban pedig Stephen Toblowsky sztorizik a forgatásról.

A plusz egy pedig az a cikk, amiben felvetődik, hogy mi a közös Cosmóban és Bane-ben.

Gibson beszél

Ahogy öregszünk - igen, ezt lassan le kellett írni - egyre érdekesebb kérdéssé válik a nosztalgia. Például azért, mert azzal mindenkit meg lehet fogni mindig. Az első mobiljáról, számítógépéről, CD-jéről szívesen beszél az ember.

Onnan ugrott be a nosztalgia, hogy az amúgy borzasztóan hosszú, három részes Wired UK interjúban William Gibson többször is a téma közelébe sodródik. Egyszer még egy fél régen minden jobb voltat is elenged, amivel fél szívvel még egyet is lehet érteni talán. Vagy legalább rá lehet bólintani, hogy igen, más volt. Szerintem ebből az irányból érdekes megközelíteni azt, hogy hogyan látja a saját bevallása szerint öreg punk a digitális világot.

Az interjú erre van:

Küzdelem a képkönyvtárral

Kezdetben minden nagyon egyszerűnek látszott. Szerettem volna megszerezni a Királyi Magyar Automobl Club (KMAC) 1922-es Margitsziget körüli motorcsónakversenyének plakátját, mert gyönyörű. Amennyiben pedig jól néz ki a falon, volt még két-három ötletem további plakátokra, Gazzsal egyszer egy estét töltöttünk azzal, hogy Zeppelines, régifilmes, autóversenyes és stéherbringás plakátokat kutattunk fel az Országos Széchenyi Könyvtár által fenntartott Magyar Digitális Képkönyvtárban (MDK).

Az MDK-nak már a felülete sem felhasználóbarát, de azzal még meg lehetett küzdeni valahogy. Ellenben, amikor rendelni akartam, akkor a regisztráció nem működött. Mindegy milyen e-mail címet írtam be, visszadobta azzal, hogy szabálytalan formátumú. A hibát jeleztem az üzemeltetőnek, aki megnyugtatott, hogy kivizsgálják a problémát. Visszajelzést ugyan nem kaptam, véletlenül jöttem rá, de az e-mailes gondot pár hét alatt el is hárították.

A javítás ellenére továbbra sem lehetett bejutni a szolgáltatásba, mert a regisztráció visszaigazolásához szükséges link helyett egy csodálatosan üres levelet küldött az MDK. A tartalom mellett a feladó mező, a tárgymező is üres volt, az is csoda volt, hogy egyáltalán megérkezett. A szokásos eljárással az üzemeltetők kivizsgálták a hibát, nem jeleztek vissza, és egyszer csak megjavult a rendszer.

A rendelésemet szeptember kilencedikén adtam fel. Ezt nem onnan tudom, hogy érekezett volna róla bármiféle visszaigazoló levél - csak a képernyőre írta ki az MDK, hogy nyugi, az ügyem folyamatban van - hanem a regisztrációs levél dátumából. Mert saját emlékekre támaszkodni mégiscsak kényelmes. Elképzelésem nincs, hogy végül lesz-e plakátom, mennyibe fog kerülni, vagy hol lehetne érdeklődni. Lassan már abban sem vagyok biztos, akarom-e.

A jogtól a könyvig

Időnként felmerül a kérdés, hogy az ember egészen pontosan mit is vásárol az e-könyvvel, még akkor is, ha az ember nem Bruce Willis. Onnan jutott eszembe, hogy épp a Kobo e-könyves céggel - akik általában remek árakat kínálnak - vitatkozom egy hete, hogy ugyan javítsk már Richard Kadrey legújabb, Devil Said Bang című könyvét, amit a kiadó hibásan tett fel a boltba. Lassan annyi idő ment el ezzel, ami alatt egy hibás papírkönyvet is ki lehetett volna cseréltetni.

A könyvet természetesen már olvastam a kalózoknak köszönhetően. A fene se türelmes annyira, hogy egy körülbelül fél éve várt könyv esetében megvárja az ügyélszolgálat válaszát. A cég mai válasza ráadásul igazolta is a türelmetlenségemet, mismásoltak még egy kört a hibás könyvön. Törlünk, újraszinkronizálunk, újraletöltünk és megint hiányzik ötven oldal.

Közban a szerző Twitteren értetlenkedik, hogy egy hete megkapta a Kobo a javított fájlt. Ez körülbelül az egyetlen érv amellett, hogy a pénzem visszautalását kérjem a szerencsétlenkedő könyvesbolttól.

Úgy néz ki, hogy az e-könyvtár építése azzal kezdődik, hogy az ember letör mindenféle DRM-et. Ahol ez nem lehetséges, ott kalóz forrásból beszerzi a könyvet. Esténként pedig elmormol egy imát, hogy felnőjjön a piac.

Ja, és hogy mit veszel az e-könyvvel? Szívbéli jóérzést. Kérdés volt valaha?